Magyarország kifosztása nem ma kezdődött!
2018.02.04
A magyar művészettörténetbe beletartozik a magyarság műkincsállománya – melynek legjelentősebb részét a magyar ötvösök állították elő évszázadok során – és a gyűjtemények története is. Mindez a történelem többi ágával együtt alkotja az egyetemes magyar történelmet, csak erről eddig keveset lehetett hallani, olvasni. Magyarország műkincseinek kifosztása már a történelem során végig követhető. Nos, nézzük ennek az egykori műveltség és ötvösművészet gazdagságának elvesztését, amelyet csak sejthetünk az alábbi rövid tanulmány elolvasása után.
Pontos tudomásunk van a bizánci forrásokból, hogy évtizedeken keresztül milyen mennyiségű arany solidusszal vásárolták meg a békét a Kárpát-medencét megszálló avaroktól. 574 – 575-ben Baján kagán szerződést kötött II. Iustinusszal, és évi 80 000 solidusban állapodtak meg, ami több mint 3,5 mázsa arany, nem számítva az illendőség szerint járó ajándékokat. 582-ben Baján az évi ajándék felemelését követelte, és Sirmium bevétele után meg is kapta az évi 100 000 arany – tehát mintegy négy és fél mázsa – adót. 598-ban ismét emelik az évi adót, méghozzá 20 000 solidusszal. 622 – 623 telén Hérakleiosz 200 000 solidusért vásárolta meg a békét. Ez után – az avar állam belső bomlásának következtében, legyengülése miatt – alig van olyan híradás, amely évi adókról szólna. Ezzel szemben a 670-es évek tájáig még forogtak a Kárpát-medencében a solidusok: e korból származó vezérsírokban néha találtak.
Egy kis matematikai ismerettel össze is számolhatjuk az adó összegét kb. 40 évre, aranysúlyban:
1 solidus = 4,57 g [gramm]
Összes évi adó: 400 000 solidus x 4,57 g = 1 828 000 g [gramm] = 18,2 q [mázsa] = 1,82 t [tonna]/év
Akárhogy számolunk is, legalább 72,86 tonnányi (!!!) arany áramlott be az avar földre mintegy 40 év alatt. Mai pénzben kifejezve szinte elképzelhetetlenül sok. Ha valkinek van kedve utánna számolhat, segítségül megadom az arany unciánkénti (1 uncia = 28,349523 g [gramm] ) mai árát,1 uncia = 1141 dollár, 1 dollár = 230 Ft.
A northumbrandi Évkönyvekben az avar uralom végéről a következőket olvashatjuk: „Az erőskezű király, Károly a hunok népét kemény kézzel pusztítva, leigázta, kiknek fejedelme elmenekült, miután seregét legyőzték vagy megsemmisítették és tőlük 15 szekér aranyat, ezüstöt, valamint gyönyörű és értékes selyemruha anyagot hoztak el, amely szekereknek mindegyikét négy-négy ökör húzta.”
El sem tudjuk ma már képzelni, milyen virágzásnak indult az ötvösség a Kárpát-medencében e nagy aranymennyiség s nemkülönben az igény következtében. Pietroasaban (ma Pietroasele, Ploiesti kerület, Románia) 1837-ben egy hegy lejtőjén 22 aranytárgy került elő, de ezekből csak 12 menekült meg a rongálástól. Az arany súlya 18,8 kg, és a leletet ma a bukaresti Nemzeti Múzeumban őrzik. Tömör aranyból: nagy tál, korsó, nyeles tál görög-római és germán istenek ábrázolásával. A kutatók gréco-szarmata hatást vélnek benne felfedezni – nagyon óvatosan fogalmazva – szaszanida átütésekkel s bizonyos germán jelleggel (1. – 8. fotók).
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
- fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest
Hasonló jellegű a Kolozsvár melletti Apahidán 1889-ben előkerült fejedelmi sírlelet is. Az V. század második feléből származó sírban két, aranyból készült hagymafejes fibulát, két almandinnal berakott csatot, egy vastagodó végű karperecet, egy bevésett kereszttel díszített gyűrűt Omharus felirattal, egy másik gyűrűt monogrammal és kereszttel, egy további keresztes gyűrűt, hat koronacsüngőt, aranylemezeket, ezüstkannákat és más tárgyakat találtak. Ha gondolatban elképzeljük az apahidai fejedelmet olyan asztal mellett, amelyet a pietroasai kinccsel terítettek, akkor nagyjából helyes fogalmaink lesznek arról a gazdagságról és művészi légkörről, amelyben ezek a főurak éltek.
Ez az érzésünk még fokozódik, ha a két szilágysomlyói (Şimleu Silvaniei, Románia) gepida (?) kincset nézzük, az egyiket Bécsben a másikat a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az elsőnek hatalmas aranyláncán minden mesterség eszközének piciny mása csüng. Ez az uralkodó kincséhez tartozott, a másik kincs bámulatra méltó arany fibula párjai pedig a fejedelemasszony pompáját hirdették.
Mi minden lehetett annak a hun fejedelemnek a sírjában, akit Szeged-Nagyszéksóson hamvasztottak el, s a néhány kilóra összeolvadt aranyékességek felfedezése előtt, amint Móra Ferenc írja: „talicskaszámra hordták el az aranyat”. A bócsai, a kunbábonyi avar fejedelmi sírok adnak fogalmat arról, hogy mi mindenük lehetett az életben, ha a sírba ennyi jutott belőle. Nemes ötvösmunkáik sejtetik, hogy azok az avar ötvösök, akik közül jó néhánynak sírját feltárták már hosszú időre visszatekintő hagyományok alapján s a kor technikai szintjén, dolgoztak!
A magyarság tehát már a népvándorlás korában, ötvösművészetében, fegyvermívességében (9. fotó) enyhén szólva is meglepően magas műízlésről tanúskodik. A királyi kincstárak az Árpádok s már első királyunk, Szent István alatt létesülő templomok is kezdtek megtelni ötvöstárgyakkal – kincsekkel. Erre István nagy gondot fordított, s később ezek a templomok valósággá kincsesházakká alakultak. Teljesen új szükségletet jelentett az egyházi szertartásokhoz szükséges eszközök folyamatosan bővülő köre: edények, keresztek, kelyhek, ereklyetartók, gyertyatartók és füstölők s tömeges igény támadt ezekre.
9. fotó Az ún. bécsi szabja. Árpád-házi királyaink fejedelmi jelvényei közé tartozhatott. KHM Antikensammlung, Wien
Szent István I. törvénykönyve 9. cikkelyében elrendelte, hogy „vasárnap mindenki – a tűzőrzők kivételével – menjen templomba”. A II. törvény 1. cikkelyében elrendelte, hogy „minden tíz falu építsen templomot”. Egyházi fölszereléssel a király, szent könyvvel pedig a püspök látta el.
A XI. század végi Magyar Krónika elbeszéli, hogy István király 1014 és 1018 között a bolgár-szláv cár, Keán ellen fáradságos hadjáratot vezetett. A cárt megölte és kincseit, valamint ereklyéit a székesfehérvári egyháznak adományozta.
El sem tudjuk ma már képzelni, milyen virágzásnak indult az ötvösség a Kárpát-medencében e nagy aranymennyiség s nemkülönben az igény következtében. Ákos mester – egykori székesfehérvári kincstárnok – leírta, hogy a kincstárban őriztek két, 74 font súlyú (kb. 15 kilogramm) aranyat és ékköveket tartalmazó racionálét vagy pektorálét (melldísz), amely közel állt a bizánci uralkodóház tagjainak lorosz illetve thorakion (eredetileg mellvért) viseletéhez, tehát bizánci ajándék lehetett (10 – 11. fotó).
10. fotó Egy ismert pektorale. Oroszország, Tolsztaja mogila. Ez alapján elképzelhető, hogy milyen lehetett a székesfervári kincstárban
11. fotó Pektorale részlete
A XI. században az országban körülbelül húszezer faluszerű településsel számolhatunk. A törvény értelmében így mintegy kétezer templomot kellett építeni és ellátni szertartási eszközökkel, melyek nem kis feladata a magyar ötvösökre hárult. Az egyházi ötvöstárgyak iránti igény megnövekedése tehát magával hozta ill. elkerülhetetlenné tette a hazai ötvösműhelyek kialakulását és szaporodását. A műhelyek főleg a királyi udvar meg a püspöki székhelyek mellett működtek. A megnövekedett munka miatt a hazai műhelyek már külföldi szakembereket alkalmaztak és így hamarosan más törzsek, a helyi őslakosság avar, szlovén, morva, bolgár gyakran bizánci gyökerű és kultúrájú elemei, továbbá a nyugati ötvösség dél-német és észak-itáliai központjaiból származó ötvösökkel egészült ki. A székesegyházaink körül vendégjogon letelepült első idegenből jött mesteremberek szabadok voltak és a székesfehérvári és esztergomi latinok – a XII. században – communitasba (közösségbe) tömörültek, és saját pecsétjük is volt.
A székesfehérvári egyházi kincsről „csodákat olvashatunk”, aminek, ha a fele is igaz elképesztő kincsállományra vall, akkor. Magyarország ugyanis már a XIII. század második felétől az első helyen állt Európa aranytermelésében, s világviszonylatban is második volt Afrika után, ezüsttermelésben pedig Csehország után következett! A XIV. században fellendült a magyar vertarany és ezüst külföldre özönlése, Buda – Győr – Bécs vagy Buda – Esztergom – Pozsony (Bratislava) – Bécs útvonalán, Regensburg s nyugat-európa, illetve Buda – Veszprém – Zágráb (Zagreb) – Velencén át dél felé.
A magyar föld mérhetetlen nemesfémgazdagsága megteremtette a művészi feldolgozás lehetőségét és igényét. Az ötvösök száma országszerte egyre gyarapodott, s a XIV – XV. századtól megalakultak a céhek is. A középkori mesterek ötvösművészete már az Anjou-házi uralkodók idején európai rangra emelkedett. Hírnevük a XV. század folyamán egyre csak terjedt, s a királyi Buda mellett főleg a felső-magyarországi Kassa (Koąice), Besztercebánya (Banska Bystrica), az erdélyi Kolozsvár (Cluj-Napoce), Brassó (Braşov) ötvösei jeleskedtek.
Egy a XV. században készült feljegyzésből tudjuk, hogy Kálmán (1095 – 1116) korában a székesfehérvári bazilika oltárát hatvan herma – nem tévedés, 60 darab! – fej-ereklyetartó díszítette. Feltehető a kérdés, hogy a koronázási jelvények közül a Magyar Szent Korona felső részét Szent István ereklye koronája alkotja e (12. fotó)?
12. fotó Fej-ereklyetartó. Székesegyházi Kincstár, Győr. A Szt. László hermához hasonlók lehettek a székesfehérvári bazilikában
Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár 1405-ben kiadott dekrétumában szigorú rendeletet hozott. Eszerint: „A pénzzé nem alakított, tárgyakká nem formált nyers aranyat, ezüstöt és