Hősök és árulók kora – a Kasztner-per
Kasztner Rezső
(Kolozsvár, 1906. Tel-Aviv – 1957. március 15.)
Politzer Maymon Krisztina – 2018-03-15
61 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Tel-Avivban Dr. Iszráel (Rezső, Rudolf) Kasztner. Mindössze 51 éves volt halálakor, de élettörténetének bemutatása nem egyszerű feladat, mert az nagyon szorosan összefügg Izrael államiságának első évtizedeivel, azon belül pedig a holokauszt közvetlen, még élő emlékével és annak feldolgozásával – és nem kevésbé annak politikai fel- és kihasználásával; felvet olyan örök érvényű és ma is tragikusan aktuális erkölcsi dilemmákat, mint az életmentés, az árulás, a hősiesség, az egyéni és közösségi felelősség kérdése háborúban, a vészkorszak idején.
A Kasztner-vonat
Kasztner tehetséges és ambiciózus jogászként kezdte pályafutását Kolozsvárott. Az Új Kelet cionista napilap egyik alapítója és munkatársa, az erdélyi cionista mozgalom befolyásos képviselője volt, a román képviselőházban is töltött be tisztséget. Kasztner Erdély Magyarországhoz csatolása után Budapestre költözött, ahol az 1943 elején alakult Va’adat Ezrah Vehatzalah, Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetőjeként jelentős részt vállalt a határon túlról bemenekülő zsidók bújtatásából és ellátásából, a határon túlról érkező információk továbbításából.
1944 nyarán Kasztner találkozott Adolf Eichmann-nal, aki német részről felelős volt a magyar zsidók deportálásáért. A németek hajlandónak tűntek magyar zsidók százezreit szabadon bocsátani bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. Az Eichmann-nal, majd később Kurt Becherrel folyó alkudozások először a sikertelen „vért áruért” akcióhoz vezettek, de egy kisebb csoport kimentése később megvalósult: a nácikkal való találkozások során megállapodás született 1685 ember megmentéséről ezer dollár fejenkénti összegért.
Mivel az utazók közül sokan nem tudtak előállítani ekkora összeget, Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, melyet azok fizettek ki, akiknek anyagi helyzetük ezt megengedte. A Kasztner által kiválasztott utasok között volt 40 rabbi (Teitelbaum Joel a híres haszid rabbidinasztiából és Glasner Akiba kolozsvári ortodox főrabbi), közismert cionisták (így Fischer József, az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség, majd az erdélyi Zsidó Párt elnöke és Kahan Niszon ügyvéd, a Magyarországi Cionista Szövetség elöljárója), tudósok (például a pszichiáter Szondi Lipót), művészek (Ernster Dezső operaénekes, Irsai István grafikus, Zsolt Béla újságíró és Komlós Aladár), de „egyszerű” emberek is, például lengyel zsidó árvák egy csoportja és más szlovák, lengyel menekülők. 972 nő, 712 férfi utas volt a vonaton (beleértve 252 gyermeket), a nagyon idősek száma 82 fő volt, a legfiatalabb pedig egy újszülött gyermek, aki az utazás 4. napján a vagonban született meg. Ez volt az ún. „Kasztner-vonat”, amely 1944. június végén elhagyta Magyarországot, 1685 utasa először Bergen-Belsenbe került, majd a semleges Svájcba távozhatott.
A Kasztner-per
Kasztner neve a mai napig nem őrzi Izraelben egyetlen utcatábla sem, annak ellenére, hogy személyes közbenjárásának köszönhetően több zsidó ember életét mentette meg a holokauszt idején, mint például Arthur Schindler vagy Raoul Wallenberg.
Mindez valószínűleg azért történhetett, mert 1953-ban az akkor még ismeretlen (magyar származású), obszesszíven politikai témájú röpiratokat gyártó Malkiel Grünwald szórólapja véletlenül Kasztner közvetlen főnökének, Dr. Dov Joszef földművelési miniszternek a kezébe került. Az egyszerűen és kissé zagyván megfogalmazott szórólapon dr. Kasztnert, a kormányon lévő Mapai párt vezető tisztségviselőjét, az Új Kelet izraeli magyar napilap újságíróját és a közelgő parlamenti választások egyik esélyes jelöltjét, miniszteri szóvivőt azzal vádolták meg, hogy a náci megszállás alatt álló Magyarország legmagasabb rangú cionista vezetőjeként együttműködött a nácikkal, pénzért kimentette közvetlen családját és barátait és a tehetőseket a haláltáborból, ezért cserébe segítséget nyújtott a zsidók deportálásának és meggyilkolásának lefolytatásában, majd a nürnbergi perekben náci vádlottak javára vallott.
Azonban a közvádas eljárás megindítása után nem sokkal a Grünwald-per Kasztner-perré változott, és ez a vádlott hihetetlenül tehetséges, politikai és ideológiai felfogásától is nagy mértékben motivált ügyvédjének, Smuel Tamirnak köszönhető. Tamir, aki vállaltan jobboldali volt és aktívan fellépett a baloldali Mapai-rezsim ellen, nem habozott kihasználni a bírósági eljárást arra, hogy az általa már eddig is széles körben képviselt nézetet bebizonyíthassa: a jisuv (az akkori Palesztina), a Zsidó Ügynökség (Haszochnut Hajehudit) és a Mapai párt zsidó vezetőit is felelősség terheli az európai zsidók meggyilkolásáért a holokauszt idején, többek között azért, mert együttműködtek Kasztnerrel és segítették akcióját, valamint a mandátumi brit parancsoksággal karöltve szándékosan eltitkolták a megsemmisítésről kapott híreket és korlátozták a zsidók Palesztinába menekítését.
Végső ítélet
1955. március 3-án este Kasztnert az Új Kelet újság szerkesztőségéből hazatérve, tel-avivi otthona előtt meglőtte egy fiatal kormányellenes aktivista, Zeev Eckstein. Egy héttel később Kasztner belehalt sérülésébe, így nem érhette meg, hogy tisztázhassa nevét, pedig akkor már az állam fellebbezett az első fokú ítélet ellen.
Kevesebb mint egy évvel a gyilkosság után, 1958 januárjában az izraeli Legfelsőbb Bíróság öttagú tanácsa felmentette Kasztnert és úgy döntött, Grünwald valóban megrágalmazta őt (kivéve a nürnbergi közbenjárás ügyét). Az ítélet legfontosabb jogi újítása az volt, hogy az árulás fogalmát szubjektív oldalról, az elkövető szándékának tükrében vizsgálta: kizárólag az tekinthető árulónak – szólt az ítélet –, aki az ellenség javára tesz és ezzel saját népének kárt okoz, tehát Kasztner nem volt áruló.
„Ha elmégy és nem jössz back – hős leszel;
Ha elmégy és visszajössz – elítélnek;
Ha lapulsz és nem cselekszel – ítélkezel.
De ennek a nemzetnek csak akkor van jövője, ha mindig lesznek olyanok, akik azt mondják: Ki megy el, ha én nem? És annak tudatában is elmennek, hogy ha majd visszatérnek – azok ítélkeznek felettük, akik nem mentek el.” (Joel Palgi)
