Történelem

Teljesen értelmetlennek tűnik Szulejmán mohácsi győzelme

Teljesen értelmetlennek tűnik Szulejmán mohácsi győzelme

Tönkreverte a magyar király seregét, majd kivonult az országból

Augusztus végén jelentették be, hogy az a kutatócsoport, amely a közelmúltban Szigetváron Pap Norbert és Fodor Pál professzorok vezetésével megtalálta Szulejmán síremlékét, és a szultáni türbe körül létesített oszmánkori település romjait, az ott alkalmazott új multidiszciplináris kutatási módszerrel elkezdte a mohácsi csatatér átfogó feltárását is.

Ez az új, és a szigetvári ásatásokhoz hasonlóan nagy szenzációkkal kecsegtető projekt, valamint a mohácsi csata közeledő 500. évfordulója

Ezek közül az egyik legérdekesebb és eddig részleteiben nem kellő súllyal vizsgált kérdés, hogy az 1520. szeptember 30-án trónra lépett oszmán uralkodó, Szulejmán, valójában milyen céllal vonult hadba a Magyar Királyság ellen 1526 áprilisában.

Új és erős ideológiai töltést kap az európai török hódítás

1512-ben I. Szelim lépett az Oszmán Birodalom trónjára. Szelim – az őt követő Szulejmán apja – felújította az előző évszázad nagy hódítója, II. Mehmed expanziós külpolitikáját, ám figyelmét nem a Balkán és Európa, hanem a Közel-Kelet felé fordította.

Rövid, mindössze nyolc évig tartó uralkodása alatt hatalmasra növelte a birodalom területét.

1514-ben hadjáratot indított a rivális iszlám hatalom, Perzsia ellen, és 1514-ben döntő vereséget mért a szafavida I. Iszmail perzsa sah seregére, megszerezve ezzel az ország területeinek jelentős részét.

Szelim meghódította Kurdisztánt, Azerbajdzsán leigázásával pedig a Kaszpi-tengerig tolta ki a birodalom keleti határait.

1516-ban Szíria került sorra, amelynek elfoglalása után a szultán hadai megszállták Palesztinát,

majd betörtek az Arab-félszigetre, oszmán fennhatóság alá vonva az iszlám két szent városát, Mekkát és Medinát.

1517-ben Kairó közelében megsemmisítő vereséget mért az egyiptomi mameluk szultán seregére, kiterjesztve ezzel Észak-Afrikára is az Oszmán Birodalom fennhatóságát.

Az 1517-es héliopoliszi győzelem más szempontból is fordulópontnak számít az oszmán ház történetében.

A valószínűleg nem teljesen önkéntes lemondás eredményeként Szelim és utódai a muszlim világ legfőbb világi és vallási vezetőjévé váltak,

ami az európai történetírásban kevéssé a súlyának megfelelően értékelt körülmény.

Ismét a „tévelygő hitetlenek” elleni szent háború kerül a középpontba

Szelim 1511-ben ismét megújította az elődje, II. Bajezid oszmán szultán, valamint Hunyadi Mátyás magyar király között 1483-ban létrejött és többször meghosszabbított megnemtámadási szerződést II. Ulászló magyar királlyal.

Szelim 1520 szeptemberében meghalt, akit fia, Szulejmán követett a birodalom élén.

A 26 évesen trónra lépett új oszmán uralkodó azonnal felülvizsgálta apja külpolitikáját. Szelimnek a muszlim szultánságok ellen vezetett hódító hadjáratai – az „eretnek” síita perzsákat leszámítva – már korábban kiváltották az ulemma, az iszlám hittudósok testületének rosszallását, akik nem tartották helyénvalónak, hogy az oszmán kalifa saját hittestvéreivel háborúskodjon.

Szulejmán, aki 1526. szeptember 30-án már nem csak a törökök szultánjaként, hanem mint az iszlám kalifája foglalta el a trónt, osztotta az ulemma aggályait.

Ezért elsősorban vallási-ideológiai okokból, de természetesen politikai megfontolások miatt is ismét a „tévelygő hitetlenek” elleni szent háborút állította külpolitikája középpontjába.

Vajon mi utal a szulejmáni ajánlatokra?

A hazai történetírásban mind a mai napig vitatott az úgynevezett szulejmáni ajánlatok kérdése, azaz, hogy a Porta még a mohácsi csata előtt tett-e diplomáciai ajánlatot a Magyar Királysággal megkötendő szövetségre. Ami tény, hogy egyelőre még nem kerültek elő olyan korabeli történelmi források, amelyek ezt írásos formában is dokumentálnák.

A szulejmáni ajánlatok hipotézise egyébként a neves magyar hadtörténésztől, Perjés Gézától származik. Perjés szerint az Oszmán Birodalom azért hódította meg olyan lassan az országot, és Szulejmán is csak azért nem használta ki a mohácsi síkon aratott fényes török győzelmet,

mert eredendően nem állt szándékában a Magyar Királyság katonai annektálása.

Az eseménytörténeti háttér alapján Perjés Géza két szulejmáni ajánlatot valószínűsít, amelyek közül az első dátumát 1521-re, a másodikét pedig 1524-re teszi.

A történész ezt a hipotézisét a Porta néhány Mohács előtti diplomáciai lépésével, illetve a szintén általa felállított akció-rádiusz elmélettel támasztja alá.

Az akció-rádiusz elmélet a kor török mozgósítási szokásaiból, és az oszmán hadak vonulási sebességéből kiindulva megvonja azt a földrajzi határt, ahová az oszmán sereg tavasz és ősz, a hadműveletek lefolytatására alkalmas időszak között eljuthat úgy,

hogy a hadműveleti terv szerinti csatát, vagy ütközeteket meg is vívhassa.

Budai tömlöcbe kerül a szultáni követ

Szulejmán már közvetlenül a trónra lépése után, 1520 decemberében küldöttséget menesztett II. Lajos királyhoz Budára, Berham csausz vezetésével.

Sajnos, nem maradtak fenn (illetve még nem kerültek elő) olyan írásos dokumentumok, amelyekből pontosan rekonstruálni lehetne, hogy miről is tárgyalt az 1521 januárjában Budára megérkezett szultáni követség, erre nézve csak közvetett forrásaink vannak.

Ezek közül Sir Richard Wingfield és Tomasso Spinelli, VIII. Henrik angol király követeinek Thomas Wolsey kancellár részére címzett, 1521-ből származó jelentései a legfontosabbak,

amelyben mindketten azt írják, hogy a törökök követeket küldtek Budára a „béke meghosszabbítására”.

Azt, hogy Szulejmán az apja, I. Szelim fegyverszüneti megállapodásainak meghosszabbítására tett ajánlatot a magyar királynak, VIII. Henrik követeinek feljegyzésén kívül az 1521-es nürnbergi birodalmi gyűlésen felszólaló Frangepán Bernát is megerősíti.

A békeszerződés nem sokkal korábbi, 1519. március 28-án – már II. Lajos uralkodása idején történt – meghosszabbítására figyelemmel,

Szulejmánt valószínűleg teljesen váratlanul érte, hogy Berham csauszot és kíséretét Budán bebörtönözték.

II. Lajos király csak a saját kezébe haraphatott

Erre volt visszavezethető, hogy 1521 tavaszán Szulejmán a Magyar Királyság ellen vezette első hadjáratát, és ami nem sikerült elődjének, II. Mehmednek 1456-ban, azt most ő teljesítette be Nándorfehérvár elfoglalásával.

A törökök sikeres délvidéki hadjáratának, Nándorfehérvár elvesztésének riadóként kellett volna hatnia.

Az 1521-es török hadjárat után II. Lajos udvara előtt két lehetséges opció állt: vagy megszervezi a várható újabb török offenzíva elleni védekezést, vagy pedig felülbírálva az 1521-es döntést, szövetséget köt a szultánnal.

Ami az első opciót illeti, az 1520-as évek elejére jelentősen meggyengült Magyar Királyság már nem lett volna képes önerőből megvédeni magát

a kor egyik legnagyobb és legerősebb hadseregével szemben. II. Lajos keze azonban a második opció, a szövetség kérdésében is erősen meg volt kötve.

Amíg a közel-keleti és észak-afrikai hódításokkal elfoglalt Szelim „csak” fegyvernyugvást illetve békét kért,

addig Szulejmán a béke feltételeként már a török had Bécshez való átengedését követelhette.

II. Lajos önmagában a rokoni kapcsolatai miatt sem tehetett eleget ennek az óhajnak.

A fiatal magyar király ezért az első opciót, az ellenállást választotta,

amihez viszont nem kapta meg a megfelelő hazai és külföldi támogatást.

Szulejmán elhatározza, hogy tisztára söpri a Bécs felé vezető utat

Az 1521 és 1526 közötti eseménytörténet is azt a verziót erősíti, hogy Szulejmán nem tett le a budai udvarral való szövetség kicsikarásának tervéről, amelyet 1525 után viszont már nem diplomáciai úton, hanem fegyveres erővel akart kikényszeríteni.

A mohácsi csata, és mindaz, ami utána történt, ugyanis csak ezzel a magyarázattal nyerhet mélyebb értelmet.

Hogy miért éppen 1526 lett az ország Dráván túli területeit először érintő török hadjárat éve, az a megelőző évek európai eseményeire, így különösen az 1525. február 24-i paviai csatára, pontosabban annak diplomáciai következményeire volt visszavezethető.

A paviai csatában V. Károly legyőzte legfőbb európai riválisát, I. Ferenc francia királyt, aki megszégyenítő módon a német-római császár fogságába esett. A király anyja, az átmenetileg a régensi jogokat gyakorló Savoyai Lujza a csatavesztés után rögtön a Portához fordult segítségért.

A szintén Habsburg-ellenes terveket szövögető Szulejmánnak kapóra jött a francia udvar segélykérése,

mert így kedvező pozícióból tudta nyélbe ütni a francia-török szövetséget, ami – tegyük hozzá – hogy ezután még csaknem háromszáz évig ki is tartott.

Ez a diplomáciai siker és a német-római császárt lefoglaló európai problémák érlelték meg azt az elhatározást Szulejmánban,

hogy tisztára söpri a Bécs felé vezető utat, és hadjáratot indít Magyarország ellen.

Az 1526. augusztus 29-én a Mohács melletti síkon lezajlott összecsapásban a jelentős létszámhátrányban lévő, 24 ezer fősre becsült keresztény had megsemmisítő vereséget szenvedett el a szultán seregétől, és maga a király, II. Lajos is odaveszett.

A megrendítő vereség miatt nyitva állt a Budára vezető út Szulejmán előtt.

A vereség és a király halálának hírére Mária királyné valamint az udvar, továbbá a polgárok többsége is elmenekült Budáról, ami így érett gyümölcsként és egyetlen kardcsapás nélkül hullott a padisah ölébe.

A szultán azonban két hetes budai tartózkodás, valamint a török könnyűlovasok, az akindzsik dunántúli portyázása után felkerekedett, és október 18-án elhagyta az országot anélkül, hogy helyőrséget, vagy akár csak egyetlen török katonát hagyott volna hátra, a hódítás biztosítására.

Ez a történelmi tény – összhangban Perjés Géza elméletével – pedig csak azzal magyarázható,

hogy a szultán ekkor még nem az ország annektálását, hanem szövetségbe, hűbéri függés

Még szintén kedvelheted...