Történelem

Sztálin nem kapott a verseiért Sztálin-díjat, de ezért kivételesen nem végeztetett ki senkit

Sztálin nem kapott a verseiért Sztálin-díjat, de ezért kivételesen nem végeztetett ki senkit

2019.03.11

Az ifjú Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit a tbiliszi papi szemináriumban ragadta magával a szépirodalom; a grúz és orosz klasszikusokon kívül Goethét, Schillert, Maupassant-t, Balzacot, Shakespeare-t olvasott, fejből idézte Whitmant, és hamarosan maga is megpróbálkozott a versfaragással. Csupán tizenhat éves volt, amikor 1895-ben műveivel bekopogtatott a modern grúz irodalom atyjaként tisztelt Ilia Csavcsavadzéhez, az Iveria című lap szerkesztőjéhez, akinek annyira megtetszettek a hamvas papnövendék versei, hogy a következő lapszámban le is közölte az egyiket, a Reggel címűt, mindjárt az első oldalon. Amit nyersfordításban szerencsére mi is meg tudunk mutatni:

A nőszirom is ébredezve hajbókolt a szellő előtt,
A pacsirta a magas felhőkben csengő hangján énekelgetett,
A csalogány elérzékenyülve, gyöngéd hangján ezt mondogatta:
Virágozz, gyönyörű hazám, vigadozz, iveriek földje, és te is, grúz,
Tegyél szert bölcsességre, hazád nagy örömére.

Hát ez így olyan, amilyen, eredetiben talán valamivel jobb (itt van azért egy költői igénnyel megírt magyar fordítás is). Mindenesetre ha összekombináljuk egy találomra választott Hitler-festménnyel, egész csinos kis képeslapot kaphatunk. Szörnyű, hogy két ilyen giccsmester tartotta terrorban a fél világot.

A kis Dzsugasvili, avagy művésznevén Szoszelo aztán még publikált néhány romantikus verset az Iveriába, amelyek egészen népszerűnek számítottak Grúziában, és több antológiában is megjelentek akkoriban, a következő évtizedekben pedig afféle helyi klasszikusokká nemesültek – noha az embereknek gyakran fogalmuk sem volt arról, hogy ki is a szerző.

Angol fordítója, Donald Rayfield is dicsérte (igaz, csak mértékkel) a poéta Sztálint, kiváltképp a Reggelt: szerinte „a költői munka igazából nem is rossz, gördülékeny képiséggel és nyelvi minőséggel egyesíti a perzsa, grúz és bizánci költészeti hagyományokat”, ami bizonyára nem rendíti meg alapjaiban a szovjet diktátorról kialakult képünket.

De ennél sokkal érdekesebb az 1907-es nagy tbiliszi bankrablás, vagyis az ún. jereván-téri expropriáció esete. Az egész Európában óriási sajtóvisszhangot kiváltó bűntény kitervelésében és megvalósításában Sztálin (aki ebben az időben Alekszandr Kazbegi grúz író regényhőse után a Koba becenevet viselte) és Lenin mellett ugyan még részt vett néhány keményvonalas, elkötelezett bolsevik, de a sikeres lebonyolításhoz szükségük volt egy megbízható belső emberre, egy együttműködő banki alkalmazottra is.

Persze 1907-ben Sztálin már rég nem verselt, és a későbbiekben sem nagyon tért vissza egykori szenvedélyéhez. Talán valami ciki, nőies dolognak tartotta a költészetet, ami nem illett a legyőzhetetlen Acélember-imidzséhez. Azért Sota Rusztaveli grúz nemzeti eposza, a Tigrisbőrös lovag 1941-ben megjelent orosz fordításába még egy-két ponton belejavított, alighanem kikapcsolódásképpen, hisz nem sokkal korábban ért véget a nagy tisztogatásnak nevezett hosszadalmas leszámolás-sorozat, közben pedig kitört a II. világháború.

Az anekdota szerint valamikor a negyvenes évek legvégén, Sztálin hetvenedik születésnapjának közeledtével merült fel először komolyabban a ötlet, miszerint a népek bölcs vezérének fiatalkori verseit ki kellene adni tisztességes orosz fordításban. A terv Szergej Kavtaradzétől, Moszkva bukaresti nagykövetétől származott, aki trockista elhajlóként már megjárta a börtönt és a lágert is, de csodával határos módon végül kegyelmet kapott, és most nagyon igyekezett szépíteni.

A következő jelölt az akkor negyven körül járó, főként műfordításból élő költő, Arszenyij Tarkovszkij volt. Ha a név ismerős, az nem véletlen; ő volt ugyanis a huszadik század egyik legfontosabb filmrendezőjének, a Solarist és a Sztalkert is jegyző Andrej Tarkovszkijnak az édesapja, aki ez idő tájt egy kis moszkvai lakásban élt családjával, nem messze a titkosrendőrség (akkor már nem a Cseka, de még nem is a KGB) Lubjanka téri székházától.

A csinovnyikok visszatértek a nevezetes krokodilbőr táskával (amit már annyit hurcolásztak, hogy ezzel alighanem be is vonult az orosz irodalom történetébe), és a költő kezébe nyomták; annyi pénz volt benne, amiből ő és a családja másfél évig gondtalanul élhetett. Megköszönték a közreműködését, majd sajnálkozva közölték, hogy Sztálin mégsem óhajtja kiadatni a verseit. Igazán kár; ha nem ilyen szerény és mértéktartó, talán kaphatott volna érte Sztálin-díjat.

források: E. Fehér Pál: Sztálin, a költő (Kritika, 1989)/Simon Sebag Montefiore: Young Stalin/Daniel Kalder: A pokoli könyvtár/Ilja Krutik & Reginald Gibbons: The Poet Who Survived Stalins Poems

Még szintén kedvelheted...