Nechemia Ben Avraham: Az Exodus igazi sztorija
2015.01.29
Nechemia Ben Avraham: Az Exodus 1947 igazi szorija – és a szégyenteljes vég
1947. július 18-át írtak: az egykoron a Chesapeake Bayben közlekedő komp ezen a napon futott be Haifa kikötőjébe, fedélzetén a náci koncentrációs táborok 4554 túlélőjével. Legenda lett a csúf járműből, bestsellerek és világsikerek főszereplője, és felbukkanása jelezte egy világbirodalom alkonyát. Amiről a krónikák nem beszélnek: maga az Exodus dicstelen véget ért, ami megmaradt belőle, azt feldarabolák ócskavasnak. Egy dicső történet keserű vége – sok, eddig ismeretlen részlettel
A történet a brit Fehér Könyvvel kezdődött: London még a Holocaust ipari méretű kivitelezése előtt, de már a zsidóüldözés kellős közepén, 1939-ben döntött úgy, hogy évi tízezerben maximálja a mandátumi Palesztinába bevándorló zsidók számát – azaz a legtöbbjét nem engedik visszatérni ősei földjére, Erec Jiszráélbe. A döntéssel az arab „érzékenységet” tartották szem előtt – így reagálták le az 1936 és 1939 között zajló, párját ritkítóan brutális arab felkelést, amelynek a zsidók mellett ők, a britek voltak az első számú célpontjai. A döntés ellen számtalan demonstráció (jobbra) zajlott az ereci zsidóság körében.
SS President Warfield. Ez volt a neve a komphajónak, amely a marylandi Baltimore és a virginai Norfolk között, a Chesapeake-öbölben közlekedett 1928 és 1942 között. Üzemeltetői a baltimore-i Steam Pocket Companynál valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy a megbízhatóan ide-oda ingázó jármű egy szép napon a világtörténelem egyik legjobban dokumentált drámájának főszereplője lesz. Miután kiszolgált, egy Sonneborn Institute nevű amerikai-zsidó csoport vette meg, amelyet egy New York-i zsidó milliomosról, Rudolf G. Sonnebornról neveztek el.
Sokan azt állítják, az Exodus teljes drámáját voltaképp megszervezték azok a cionista vezetők, akik tisztában voltak azzal, mekkora rokonszenvet ébreszthet ügyük – kivált a világsajtó részéről –, ha kellő alapossággal játsszák ki ezt a kártyát. Akár igaz, akár nem, a cionista ügyet csak kevés hajó szolgálta nagyobb hatékonysággal (mert illegális bevándorlóhajóból nem volt hiány: erről és a hajókat működtető szervezetről, a Páljámról a közeljövőben részletesen számolunk majd be itt). A cionizmus célja a világháború alatt és az azt követő években semmi más nem lehetett, mint a minél nagyobb mértékű bevándoroltatás – bármi áron, bárkivel és bármivel szemben. Míg 1900-ban Erec Jiszráélt még tízszer annyi arab lakta, mint zsidó, 1945-ben ez az arány már csak 2:1-hez volt, és a cionizmuson múlott, sikerül-e még kedvezőbbé tenni. Nyilvánvaló volt, hogy bevándorlás szempontjából elsősorban a nácizmus és szövetségesei üldözötteire lehet számítani, azokra az emberekre, akiket egy akkoriban keletkezett borzalmas angol kifejezés displaced persons-nak, rövidítve DP-nek nevezett. Ezek a földönfutók részben még Európában ocsúdtak a borzalmak kábulatából, részint – ha alijázás közben brit kézre kerültek – Cipruson, internáló táborokban várták sorsuk jobbra fordulását.
1947 nyarán még semmi nem volt biztos. Azt sem lehetett tudni, hogy az ENSZ megszavazza-e egy zsidó állam létrehozatalát. A bevándorlás azonban a világháború vége után is illegális maradt a brit politikának köszönhetően. 1945 és az Állam kikiáltása, 1948 májusa között 69,878 zsidó alijázott illegálisan; közülük a britek 51,500 főt fogtak el – a nagy többség tehát újra rács mögé került, Cipruson. Ez a szám túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a világsajtó szó nélkül elmenjen mellette; ráadásul volt lágerlakók, Holocaust-túlélők újbóli rács mögé dugása, ráadásul brit részről, kiverte a biztosítékot a világsajtó legnagyobb részében.
A hajó
1927-ben építette a delaware-i Wilmingtonban a már akkor patinásnak számító Pusey & Jones Corp., és a megrendelő cég elnökéről, Solomon Davies Warfieldről nevezték el (mellékesen: annak a Bessie Wallis Warfieldnek volt a nagybátyja, akit VI. Eduárd angol király elvált nőként vett el, és a botrány miatt lemondott trónjáról). A 320 láb hosszú, 58 láb széles, 1814 tonna össztömegű jármű a maga idejében luxuskörülményeket biztosított utasai számára. Motorja 2600 lóerős teljesítményre volt képes, és tekintélyes, 15 csomós haladási sebességet biztosított a fedélzeten egy időben szállított legfeljebb 400 utasnak, akik kényelméről ötvennyolc fős személyzet gondoskodott. A Chesapeake-öböl több mint tíz százaléka homokos fenekű, sekély víz; a President Warfieldet úgy tervezték, hogy a lehető legsekélyebb vizeken is biztonságban tudjon lavírozni, és ez később döntő szempontnak bizonyult a hajót kereső cionista ügynökök szemében, akik úgy számoltak, hogy a mélyebb járású brit hajók majd tehetetlennek bizonyulnak a homokos ereci partok közvetlen közelében, s az Exodus ott is ellavíroz, ahol a brit hadihajók már nem tudnak utánamenni.
A komp különösebb esemény nélkül közlekedett 1942. július 12-ig, amikor is katonai behívót kapott, és a Pentagon a brit védelmi minisztérium rendelkezésére bocsátotta. J. R. Williams kapitánysága alatt, 1942. szeptember 21-én indult el Új-Funlandról. Négy napra rá, Írországtól nyugatra sikeresen túlélte egy német tengeralattjáró támadását, és épségben befutott Belfastba. Nagy-Britanniában laktanyának és kiképzési célokra használták.
1944. május 21-étől ismét az amerikai haditengerészet kötelékébe tartozott. Részt vett a normandiai partraszállásban, mégpedig az Omaha partszakaszon. Miután Angliában és a Szajnán teljesített szolgálatot,. 1945-ben visszapöfögött Amerikába, és július 25-én a virginiai Norfolkban vetett horgonyt. Szeptember 13-án vált meg a haditengerészettől.
A katonaság 1946. november 9-én adta el a President Warfieldet a washingtoni Potomac Shipwrecking Co.-nak, amely a Hagana ügynökeként járt el. Így került a hajó a Moszád leAlija Bét, vagyis az illegális zsidó bevándorlást szervező titkos hivatal birtokába, és ekkor kapta az Exodus 1947 nevet, természetesen a bibliai Exodusra, az egyiptomi kivonulásra emlékezve.
A kapitányok
A hajó 1947. február 25-én szedte fel Baltimore-ban a horgonyt, és a Földközi-tenger felé tartott Ike Aronowicz és Joszi Hárél kapitánysága alatt. Hárélről tavalyelőtti halálakor megemlékeztünk itt, Aronowicz (jobbra) is megérdemel néhány sort, különösen, hogy születésnapja közeleg. 1923. december 23-án látta meg a napvilágot az akkor szabadkikötőként funkcionáló Danzigban (ma: Gdansk), és tízévesen alijázott. Nem egészen huszonnégy évesen lett az Exodus kapitánya. Az államalapítás után is hű maradt a hajózáshoz; a hatvanas években a Columbia Egyetemen szerzett diplomát. Tavaly, nyolcvanhét évesen hunyt el.
Egy pillantást vethettek Haifára
A hajó 1945. július 11-én indult útnak a franciaországi Sète kikötőjéből, fedélzetén 4515 utassal, és 18-án közelítette meg Erec Jiszráél partjait, ahol a brit haditengerészet Ajax nevű cirkálójával és egy egész konvojnyi rombolóval került szembe; ezek már a francia vizektől követték az Exodust. Az Ajax meglehetősen félelmetes ellenfél volt, a világháborúban ő süllyesztette el a német Graf Spree hadihajót, most pedig a Chesapeake-öböl kiszolgált komphajójának megállítása jutott feladatául. Erre nemzetközi vizeken került sor – magyarán szólva az Ajax kalóztámadást követett el az Exodus ellen, mert a parttól húsz tengeri mérföldre (negyven kilométerre) semmiféle joga nem volt ahhoz, hogy erőszakot alkalmazzon egy fegyvertelen menekülthajóval szemben. A britek meggyilkoltak két menekültet – egyiket fejbe lőtték; másikukat, egy 15 éves srácot, a Holocaustban teljesen kipusztított Jakubovitz család utolsó túlélőjét, gyomorszájon találta a golyó –, valamint megölték William Bernstein első tisztet, aki San Franciscó-i tengerész volt. Több tucatnyian megsebesültek a brutális fellépés közben.
A brit kormány úgy döntött, a menekülteket visszafordítja oda, ahonnan jöttek: Franciaországba. Ez Ernest Bevin külügyminiszter ötlete volt, amelyet Sir Alan Cunningham palesztinai brit főbiztosnak továbbítottak; ő konzultált a haditengerészettel, majd egyetértett ezzel a „megoldással”, azzal a kiegészítéssel, hogy a hajó utasait előbb ciprusi internáló táborokba dugják. A főbiztos ezzel példát akart statuálni: üzenete úgy szólt, főleg az illegális alija szervezői felé, hogy teljesen fölöslegesen fáradoznak, Palesztinába úgyse jut be a hivatalos kvótában megszabott lélekszámon kívül senki. Bevin azonban feleslegesnek tartotta a ciprusi kitérőt, és úgy rendelkezett, mindenkit azonnal vigyenek vissza Franciaországba, mégpedig a hajóval együtt.
A franciák nem szállítják partra őket
Az elfoglalt hajót a britek Haifára vitték, itt az utasokat átszállították három hajóra: a Runnymede Park, az Ocean Vigour és az Empire Rival nevezetűre. A menekültek így épp csak egy pillantást vethettek az Ígéret Földjére, mert 19-én a három hajó kifutott velük a Marseille melletti Port-de-Bouc felé.
Augusztus 2-án érkeztek meg – de hiába: a menekültek úgy döntöttek, ők nem szállnak ki, ráadásul amikor rájöttek, hogy nem Cipruson vannak, huszonnégy órás éhségsztrájkba kezdtek. Erőszakkal lehetett volna őket partra tenni, ez viszont csak úgy működött volna, ha a francia hatóságok közreműködnek. Nekik azonban ilyesmi eszük ágában sem volt, és nem csak a hagyományos brit-francia szembenállás miatt. Az Exodusnak ekkor már híre volt, mégpedig dagadó botrány formájában. A franciák, akik már akkor is igyekeztek feledtetni, milyen szerepet vittek a második világháború idején a Harmadik Birodalom kiszolgálásában és zsidóságuk kiszolgáltatásában, nem emeltek kezet a lágerek egykori lakóira, és némi kárörömmel figyelték, amint a britek az egyre megoldhatatlanabb problémával küszködve embertelen, brutális kalózokként tűnnek fel a világközvélemény szemében.
