Magyarország alatt beszakadt a föld
2019.01.11
Magyarország alatt beszakadt a föld
Nehéz felfogni, hogy a mohácsi csatával a korábban oly erős Magyar Királyság gyakorlatilag eltűnt a térképről. Fél évezrede folyik a bűnbakkeresés, ideje lenne megérteni: a magyarok az utolsó pillanatig igyekeztek megvédeni országukat, de egy világbirodalom többszörös túlerejével szemben végül elbuktak.
Mohács a történelmi köztudatban az egyik legfontosabb mérföldkő, korszakhatár, vízválasztó. Előtte Magyarország az Árpádok, Anjouk és a Hunyadiak erős állama, némi anakronizmussal élve regionális nagyhatalom volt aktív, kezdeményező külpolitikával az európai események kihagyhatatlan szereplője. Utána viszont a független állam egy csapásra megszűnt létezni, négyszáz évnyi alávetettség, elnyomás, majd a tragédia betetőzéseképpen területe kétharmadának elcsatolása következett.
Bűnbakot találni a legkönnyebb
Mátyás „birodalmától” a mohácsi csatavesztésig csupán 36 esztendő telt el, és a csúcsról nem a völgybe csúsztunk, hanem az annak alján nyíló szakadékba zuhantunk.
Az utókor könnyedén megtalálta a felelősöket is a marakodó, önző magyar főurak és a bábként rángatott, gyengekezű Jagelló királyok személyében. A mohácsi csatát követő évtizedek történetírói már kezdetektől árulással vádolták az ország vezetőit, akik Mátyás halála után az erélytelen II. Ulászló megválasztásával vagy például a híres fekete sereg felszámolásával nyíltan szakítottak a nagy király „politikai örökségével”.
A bűnbak kikiáltása kétségkívül segít megérteni a felfoghatatlant, tökéletesen bizonyítják ezt a témában olvasható laikus posztok vagy a népszerűsítő történelmi cikkekhez fűzött kommentek. Csakhogy az egész koncepció eleve hibás, a következtetés téves.
A részletekről dr. Neumann Tibor történész, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, a Mohács interdiszciplináris kutatócsoport tagja beszélt a projekt legfrissebb eredményeit bemutató előadássorozatban, majd a 24.hu-nak adott interjúban.
Mohács-kutatócsoport
A mohácsi csata közelgő 500. éves évfordulójának előkészítésére, emlékezetpolitikai és kulturális tartalmának meghatározására interdiszciplináris kutatócsoport alakult „Mohács 1526-2026 – Rekonstrukció és emlékezet” néven. A konzorciumnak az MTA BTK és a Pécsi Tudományegyetem a résztvevői, a kutatást az MTA részéről Dr. Fodor Pál, a PTE részéről Dr. Pap Norbert vezeti.
Miért éppen a Jagellók?
Hunyadi Mátyás 1490. évi halála választás elé állította a kor politikai elitjét. A hódító királynak nem volt törvényes utódja, ezért 1473-ban született törvénytelen fiát, Corvin János herceget jelölte ki örökösének. És bár trónra jutása érdekében atyja hatalmas birtokokat adományozott az ifjú hercegnek, alig néhány nappal a király halála után már sokan látták, hogy Corvinnak nincs esélye a trónra.
Az ország vezetői jól látták, hogy a herceg megválasztása esetén négyfrontos háborúban kell helyt állniuk: Ausztria felől a Habsburgok, Cseh- és Lengyelország felől pedig a Jagellók indulhatnak meg az ország ellen, amit kihasználva délről az Oszmán Birodalom is támadásba lendülhet. Ezt a kockázatot nem vállalhatták
– mondja a 24.hu-nak Neumann Tibor.
- Az országnak olyan, nagy nemzetközi tekintéllyel rendelkező uralkodóra volt szüksége, aki Magyarország mellett egy másik ország trónjával is rendelkezik, és annak erejét szükség esetén mozgósítani tudja
- Udvarát a magyar fővárosban, Budán tartja, azaz elsősorban a Magyar Királyság érdekeit veszi figyelembe.
Gyorsan eldőlt, hogy e feltételeknek egyedül IV. Kázmér lengyel király legidősebb fia, Ulászló felelhet meg, aki 1471 óta viselte a cseh koronát, és hatalmát Mátyással szemben is sikeresen megőrizte. Ráadásul vér szerinti joga volt a magyar trónra, hiszen Luxemburgi Zsigmond királyunk dédunokája volt.
Háborúból a békébe
Mátyás az 1480-as években bel- és külföldön egyaránt mindent fia trónra juttatásának ügye alá rendelt. Ritkán tesszük fel a kérdést, mi volt a célja a költséges ausztriai hadjáratokkal?
Az a népszerű feltételezés, miszerint a német-római császári címre pályázott, hogy Közép-Európa erejét egyesítve vehesse fel a harcot a török ellen, bizonyosan nem volt reális célkitűzés, hiszen a mégoly tehetséges, ám ilyen alacsony származású uralkodó császárrá választására nem nyílott esély. Ha a hadjáratok elején a vele szemben magyar királlyá választott Frigyes császár megbüntetése is lehetett a célja, az 1480-as években már arra törekedhetett, hogy hódításaival minél jobb alkupozícióba jusson a Habsburgokkal szemben, akik az 1463. évi bécsújhelyi szerződés alapján magukat a magyar trón várományosainak tekintették.
Ez magyarázza meg, miért adták fel Mátyás ausztriai hódításait Ulászló követei az 1491. novemberi pozsonyi békében. A Habsburgok soha nem mondtak volna le tartományaik egy darabjáról sem, ezért a háború még évekig elhúzódott volna, részben magyar területen, miközben az ország hadban állt az Oszmán Birodalommal is. A pozsonyi béke nagy áldozatok árán, de megteremtette a várva várt békét, és pontot tett az immáron teljesen értelmetlen osztrák háború végére.
Nem volt erő, ami megállítja
Ennek ellenére a következő 36 évből az utókor csak a sikertelenséget látta és látja, és a Mohács után keletkezett, sokszor propagandisztikus források erre még rá is erősítenek. Ulászlót évtizedekkel Mohács után már uralkodásra alkalmatlan királyként ábrázolták, a történeti emlékezetben elterjedt róla a karikatúraszerű „Dobzse László” kép.
A valóság ezzel szemben az, hogy Ulászlót, ha nem is tarthatjuk számon legnagyobb királyaink között, a korszak európai mércéi szerint uralkodott országai felett, a korabeli források alapján nem tűnik egy nemtörődöm, uralkodásra képtelen királynak. Az újabb vizsgálatok sem azt a hagyományos képet támogatják, miszerint országlása alatt jelentősen csökkentek volna a királyi jövedelmek: inkább a kiadások mértéke növekedett meg.
Ritkán gondolunk bele abba, hogy a Magyar Királyságnak több mint 1200 kilométeres határvonalon kellett védekeznie a törökökkel szemben. A végvárakat évről évre karban kellett tartani, élelmiszerrel és hadiszerekkel ellátni, fizetni a bennük állomásozó nagyszámú katonaságot. Ez még békeidőben is elvitte az ország jövedelmeinek nagy részét, hadiállapot idején viszont a kincstár eladósodásával járt
– emeli ki a történész.
Elsősorban tehát nem az urak széthúzása, és nem is a királyok felelősek Mohácsért. Természetes, hogy az egyre kétségbeejtőbb török fenyegetés a korszakban, de különösen az 1520-as években destabilizálta a belpolitikai helyzetet is, ami valóban a politikai élet egyes szereplői közötti nézeteltérésekben öltött testet . De ez inkább következmény volt, mint ok.
Mai szemmel nézve a nyomasztó oszmán fölénynek előbb vagy utóbb szükségszerűen meg kellett mutatkoznia a harcmezőn is.
A fekete sereg nem „olyan” sereg
Ilyenkor szokás ugye a fekete sereget, mint Mátyás „legyőzhetetlen” haderejét emlegetni, amelyet a közfelfogás szerint Ulászló hagyott szétszéledni, maradékát pedig Kinizsi Pál verte szét a déli határon 1492-ben. Csakhogy ez a megállapítás is árnyalásra szorul.
Valójában a király zsoldosvezérekkel és a kisebb egységek élén álló tisztekkel szerződött, akik az uralkodó éppen aktuális igényeinek megfelelően vezettek hozzá megadott létszámú katonát. Hadjárat idején többet, fegyverszünet idején sokkal kevesebbet
– magyarázza a történész.
Akkoriban egyetlen ország sem tudott nagy létszámú, állandó zsoldoshadsereget fenntartani, hiszen igen drága fegyvernemről volt szó: nem véletlen, hogy Mátyás király is gyakran eladósodott kapitányai felé, és halálakor is jelentős adósságállomány maradt utána.
Sokan maradtak magyar zsoldban
A közvélekedéssel ellentétben Mátyás idején nem létezett a fekete sereg elnevezés, e névvel 1492-ben az ekkor már Ulászló szolgálatában álló neves zsoldosvezér, Jan Haugvic („a fekete Haugwitz”) által irányított cseh zsoldossereget értették. Kétségtelenül nagy szerepük volt abban, hogy a Jagelló uralkodó végül győztesen került ki a trónharcokból, de az már korántsem egyértelmű, mekkora létszámú alakulatról volt szó, azaz Mátyás egykori katonáinak zömét vagy csupán egy részét jelentette.
Ekkor verte szét csapataikat Kinizsi Pál, és noha egy részük Ausztriába menekült, a többiek a magyar uralkodó, illetve hadvezérei, Kinizsi és Báthory István szolgálatába álltak.
Ha elfogadjuk, hogy a zsoldosvezérek mai fogalmaink szerint olyan menedzserek voltak, akik megbízójuk igényei alapján megfelelő létszámú és felszereltségű katonaságot állítottak ki, akkor a jövőben érdemes lenne vizsgálni, Mátyás mely kapitányai mutathatók ki 1492 után Ulászló király szolgálatában.