Az aradi mészárlás Vak Béla király idejében írta: Cabe Ferrant
Az aradi mészárlás
Székesfehérvárott, 1141. február 16-án – alig három nappal apja, II. avagy Vak Béla király halála után – királlyá koronáztak egy tizenegy esztendős gyermeket, Gézát, ezen a néven a másodikat, Árpád-házi királyaink sorában.
Megkoronázásával nem sokat változott a felállás. A valódi hatalmat már addig is jórészt Ilona királyné és öccse, Belus (más források szerint Belos) bán gyakorolták, hiszen a király, fogyatékossága miatt igencsak rájuk szorult. Ő még Könyves Kálmánnak „köszönhette” vakságát. Kálmán király megelégelve Álmos öccse sokadik lázadását trónja ellen, az akkori szokások szerint „kegyet” gyakorolt:
„…a békekötést követően azonban a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket; azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De aki megvakította, félt Istentől és a királyi nem kihalásától: kutyakölyköt herélt ki, annak heréit vitte a királynak.” – Képes krónika.
Az már csak a történelem tréfája, esetleg a költői igazságszolgáltatás műve, hogy Bélából mindennek ellenére mégiscsak király lett.
Bélát és Ilonát 1131. április 28-án koronázták meg Fehérvárott. Nem sokkal ezután a királyi pár országgyűlést hívott össze Aradra, amin természetesen megjelent az ország színe-java. Azok az urak is, akiknek így, vagy úgy, de köze lehetett a Béla megvakításához. A király hétévesen veszítette el a szeme világát, de jó emlékezőtehetséggel bírhatott. És ott állt mellette a keménykezű, kardos menyecskeként ismert Ilona is…
„Ilona királyné, tanácsot tartva a királylyal és a főurakkal, közgyülést hirdetett Aradra. A gyülés napján, midőn a király trónján ült, eljött a királyné is fiaival, a király mellett foglalt helyet és igy szólt a néphez: »Hiveim, nemesek, aggok és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok ide! Mindnyájatoknak megadta Isten a látás adományát, tudni akarom, miért van attól megfosztva királytok? Kiknek tanácsából történt ez? Mondjátok meg nekem, és álljatok aztán boszút rajtok, végezzetek velök.« E szavak hallatára az egész nép neki rontott azoknak az uraknak, kiknek részök volt a király megvakításában. Némelyeket megkötöztek, másokat levágtak. Hatvannyolcz gonosztévőt öltek ott meg kegyetlenül, de még fi- és nőágon való rokonaikat is összeirták.” (Szilágyi Sándor –A magyar nemzet története)
Az aradi mészárlás, a Képes krónika miniatúrája
Ilona királyné mindvégig, gyakorlatilag társuralkodóként élt férje mellett, beleszólása volt a fontos döntésekbe, vagy épp ő maga hozta meg azokat. Férje halálakor sem esett kétségbe és nem is maradt magára. Ott állt mögötte testvére, aki az ország nádoraként és Szlavónia bánjaként az egyik legbefolyásosabb főúr volt az egész királyságban. Mellesleg, Béla halála után ő lett Géza törvényes gyámja…
Az ifjú király természetesen nem uralkodhatott maga a megkoronázása utáni első években, de egy darabig mégsem kellett aggódnia a trónja miatt. Ilona királyné tett róla – ahogy azt már Aradon elkezdte -, hogy ne akadjon magyar földön olyan, aki kétségbe vonhatja az övéi jogát az uralkodáshoz.
