A független Magyarország utolsó királyának

A FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG UTOLSÓ KIRÁLYA- II.LAJOSNAK HALÁLA A MOHÁCSI CSATAMEZŐN

Az előzményekhez tartozik, hogy az 1444-es Várnai csatában a Hunyadi által vezetett sereg a törökök jobb és bal szárnyát szétzilálta. A becsvágyó I. Ulászló lengyel-magyar király ezt látva, ötszáz fős csapatával nekirontott a török sereg érintetlenül, középen álló, janicsár hadtestének. A törökök körbevették, fejét levágták és magas lándzsára tűzve mutatták be a magyar seregnek. Hunyadi így elvesztette a csatát. Ebből tanulva a mohácsi ütközet előtt biztosították a király személyének védelmét. A vesztésre álló ütközet azonban elvonta a király személyének biztosítására szolgáló erőt.

FARKAS GÁBOR FARKAS: II. Lajos rejtélyes halála I.

/Rövidítve/

A mohácsi tragédia kérdésköre napjainkig elképesztő indulatokat gerjeszt. Ennek oka lényegesen összetettebb annál, semhogy egy rövid tanulmányban választ találjunk rá, itt csak egy apró mozzanat igazságát keressük. Ez a kérdés II. Lajos magyar király rejtélyes halála. Úgy véljük: ez a probléma már az adott történelmi helyzetben is politikummal terhelt volt, s a szándékos torzítás és hazugság ennek a rovására írható. A kérdés tulajdonképpen nagyon egyszerű: megölték-e II. Lajost a magyarok menekülés közben, vagy belefulladt a kiáradt Csele-patakba?

A kérdés megválaszolásához szükséges felvázolnunk, hogy II. Lajos meggyilkolásának híréhez valójában kinek fűződött érdeke. A kettős királyválasztás következett abból az alaphelyzetből, hogy I. Ferdinánd trónigényét a dinasztikus jog alapján, az 1515-ös házassági szerződésre hivatkozva nyújtotta be.[2] Ezzel szemben állt Szapolyai János jelölése a trónra, amelynek előzménye a magyar rendek 1505-ös rákosi végzésben hozott határozata volt.[3] Az európai és a hazai közvéleménnyel tehát el kellett hitetni, hogy az erdélyi vajda méltatlan a magyar uralkodó szerepére, hiszen megsértette a dinasztikus jogrendet, amelyben a házassági szerződés révén Habsburg Ferdinánd lett a törvényes utódja II. Lajosnak. Ehhez járult hozzá az a vád, hogy a legszörnyűbb bűncselekményben, a király meggyilkolásában is ő a felbujtó, s ráadásul öccse az ítéletvégrehajtó. A 16. században ez a vád volt a legcélszerűbb eszköz a politikai vetélytárs semlegesítésére.[…]

I. A legenda keletkezése

A mohácsi csatáról a leghitelesebb egykorú beszámoló Brodarics István szerémi püspök és királyi kancellártól származott.[5] Jelen volt a csatában és saját szemével látta az egész ütközetet. Munkája Krakkóban jelent meg 1527-ben az alábbi címmel: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről.[6] Ez válasz volt az osztrák Cuspinianus vádjaira, miszerint Lajos haláláért környezete vagy a testőrei, a magyarok voltak a felelősek. Rögtön az előszóban megemlítette írásának a célját, hogy röviden leírja, „már csak azért is, mert látom, hogy egyrészről néhányan az eseményeket másképpen mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják.” A forrás beszámoló volt, hiszen I. Zsigmond lengyel király szólította fel, hogy írja le részletesen, hogyan halt meg unokaöccse, II. Lajos (I. Zsigmond és II. Ulászló testvérek voltak) a csatában. A rokoni szálak mellett az is motiválhatta a lengyel királyt, hogy szerette volna megkaparintani a magyar trónt, s tájékozódni kívánt a Mohács utáni magyar helyzetről. Zsigmondnak tehát több oka is volt arra, hogy pontos és hiteles beszámolót várjon a királyi kancellártól.

Brodarics említette meg először azt a tényt, amelyből később a legenda keletkezett: „már ez idő előtt is [azaz a csata előtt] heves vita folyt a király személyéről.” Akadt olyan vélemény is, amely szerint jobb volna, ha a király néhány ezer válogatott vitézzel a csatától távol maradna. Ezt azonban a katonai vezetés semmiképpen nem tűrte volna el, hogy a korabeli szokás ellenében a király ne legyen jelen az ütközetben. Szóba került az a romantikus elképzelés is, hogy valaki más öltözzék királyi fegyverzetbe, de ezt érzelmi okokból nem tartották kivitelezhetőnek. Mivel egy eléggé kétes kimenetelű csata előtt álltak, így azt a döntés hozták, hogy szükséges lesz a királyt külön őrizni: „és ha valami baj történnék, és úgy látnák, hogy mind a királyt, mind a sereget olyan veszély fenyegeti, [445aminek jóvátételére már nincs remény, a had közepéből kiragadva magukkal vigyék.” Véleményünk szerint a később keletkezett história magva ez a tény lehetett, s ebből bomlott ki majd a rémtörténet, miszerint a magyarok – első megközelítésben – a szerencsétlen királyt sorsára hagyták, illetve – második megközelítésben – saját kezükkel tették el láb alól. Ugyanis a király őrzésére rendelt három jeles férfiú, Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay János alá kifejezetten gyors, a menekülésben használatos lovakat rendeltek.

Brodarics még egy fontos mozzanatról számolt be a végső roham előtt: Tomory Pál megparancsolta Ráskayéknak, hogy „menjenek kipuhatolni, ugyan mit tervelnek azok [vagyis a törökök], és, ha lehetséges, kényszerítse őket visszatérésre.” Ráskay nem feledkezett meg arról az utasításról, hogy őt a király védelmére rendelték, de Tomory követelésére, s Lajos belenyugvásával az őrzésre rendelt lovascsapattal az akkor feltűnt ellenséges hadoszlop felé vágtatott. Ez lehetett a másik fontos hír, amelyet később úgy torzítottak, hogy a király őrizetére rendelt testőrök sorsára hagyták az uralkodót, s ezzel közvetve a végzetét okozták.[7] Pedig Brodarics világosan leírta: „nem látszott kétségesnek, hogy könnyen visszaérhet arra az időre, melyben a királynak szüksége lehet az ő segítségére. Amikor ezek [mármint Ráskayék] az említett helyre elindultak, még mindig kérdéses volt, vajon ad-e ma [augusztus 29-én] alkalmat az ellenség csatára, és majdnem délután három óra volt.”

A sikeres első roham után „a király hadoszlopa pedig ugyanakkor előrevágtatott, már amennyire páncélos vitézek vágtatni képesek, a jobbszárny inogni kezdett, és erről a szárnyról többen futásnak eredtek megijedve – azt hiszem – az ágyúktól, amelyekkel az ellenség akkor kezdett lőni, és ez a futás, valamint az ágyúgolyók sűrű becsapódása – ezek immár a mi fejünk körül is röpködtek, akik a király mellett álltunk – nem kis félelemmel töltött el mindenkit. És ebben a percben a király nem látszott a mi sorunkban, vagy azért, mert előrement azokba a sorokba, amelyek, mint mondtuk, előtte voltak (mert annak előtte úgy határoztatott, hogy a király ne álljon ugyanazon a helyen), vagy mert elragadták a hadból azok, akikről mondtuk, hogy a háta mögött helyezkedtek el [tehát Czettrich, Mayláth és Horváth], hiszen mindkettő megtörténhetett.” Brodarics azt az egyet biztosan tudta, hogy sorukból és a helyéről hiányzott akkor, mikor a törökök ágyúzni kezdtek és amikor a jobbszárnyon felbomlott a rend és megkezdődött a menekülés. „A király elvesztésének bűnét nem merném azokra kenni, akik őrizetére voltak rendelve, és azokra sem akik őt – bizonyára elhamarkodottan – a csatából kiragadták (…) Tudjuk ugyanis, hogy az a kettő a [446]végsőkig hű volt a királyhoz, és épségének védelmére mindenek fölött törekedett. Ami pedig ama hármat illeti, aki a királyi személy őrizetére rendeltetett [tehát Ráskayék], nyilvánvaló, hogy az ellenségtől, melynek visszaszorítására indult, nem térhetett vissza korában, mint ahogyan megfutott egész hadunk, mert egyikük fogságba esett, és még azon helyt ki is szabadult.” A tragédia beteljesedését így írta le: „A szabályos ütközet másfél órán keresztül tartott. Abban a vizenyős mélységben is jó néhányan pusztultak el, mert később ott, Mohács fölött fel mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találtak meg a király testet, akiről némelyek azt mondták, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben, amely helyen sokan mások is elvesztek, és a közelben megtalálták Trepka András és Aczél István testét.”[8][…]

A tragikai vétséget Tomori Pál követte el, amikor az Isten által felkínált szerencsével a támadást szorgalmazta, s a katonák végzetes lelkesedése sodorta bele a sereget az elhamarkodott csatába.[14]

Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius, aki 1523-tól Magyarországon tartózkodott, Sadoleto pápai államtitkárhoz írott jelentései hiteles képet rajzoltak a Mohács előtti Magyarországról.