„Kétszer láttam Kádárt sírni” – Thürmer Gyula a Mandinernek
Thürmer Gyula
(1953) politikus, a Munkáspárt elnöke. 1976-ban végzett a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén, onnantól a Külügyminisztérium munkatársa lett. 1980 és 1982 között a moszkvai magyar nagykövetségen teljesített külszolgálatot, ezt követően az MSZMP KB külügyi osztályán, a rendszerváltás idején pedig a párt főtitkárságának külügyi tanácsadójaként dolgozott. 1989-ben az MSZP megalakulása után társaival újraalapították az MSZMP-t (ma: Munkáspárt), amelynek azóta is elnöke.
„Az igazi államférfi az, aki felismeri a kor szavát, aki abban a konkrét helyzetben az emberek lehető legnagyobb része számára tud valamit tenni. Kádár ezt megtette” – védi továbbra is a kommunista vezető örökségét Thürmer Gyula. A Munkáspárt elnökét Kádár János halálának 30. évfordulóján faggattuk az egykori MSZMP-vezérhez kapcsolódó személyes emlékeiről – többek között arról, mit mondott Kádár az utolsó éveiben a szocializmus továbbéléséről és mik voltak számára a tabu témák.
Harminc éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János. A történelemnek három évtizede volt arra, hogy kimondja az ítéletet felette, és meg is tette: nem pozitív figuraként vonul be a magyar históriába.
A történelmi eseményekről nincsenek objektív értékelések, bárki bármit is mondjon. A történelmi eseményeket mindig azok szemszögéből értékelik, akik átélték ezeket – aki győztes volt ezekben az eseményekben, az pozitívan, aki pedig vesztes, az negatívan értékeli ezeket. Kádár János a magyar szocializmust testesítette meg, és azoknak az embereknek az érdekeit, érzéseit fejezte ki, akik 1945 után milliószámra emelkedtek ki a szegények tömegeiből. Az ő értékeléseik alapján azt kell mondanom, hogy Kádár János pozitív szerepet játszott a magyar történelemben.
Viszont 1956 a magyar alkotmányosság egyik sarokköve, a forradalom leverésében pedig Kádár szerepe ismert, letagadhatatlan, sőt, a Rákosi-korszak egyik társtettese volt, még ha rövid ideig saját elvtársai meg is hurcolták. A történelmi ítélet ezt is számba veszi.
Én azt gondolom, hogy a barikádnak mindig van két oldala, ezért hosszú idő elteltével – és lehet, hogy a harminc év még kevés – egyszerűen egymás mellé kell tenni a két vagy három különböző értékítéletet, és mindenki kiválasztja, ami számára szimpatikus. Persze ez egy járhatatlan út a mai viszonyok között, mert abban a pillanatban, ha a politikai hatalom kanonizálja az egyiket vagy a másikat, akkor már nincs vita. Ugye, Kádárt elmarasztalják, mert behívta ’56-ban a szovjeteket. Épp most olvastam Romsics Ignácnál, hogy amikor István király legyőzte Koppányt, akkor a csapatainak nagy része német volt. Őt is elmarasztalhatnánk akkor, vagy Bethlen Gábort is, mert úgy lett Erdély fejedelme, hogy török csapatok segítették hatalomra. A történelemnek ezeken túl kell lépnie. Azt gondolom, hogy az igazi államférfi az, aki felismeri a kor szavát, aki abban a konkrét helyzetben az emberek lehető legnagyobb része számára tud valamit tenni. Kádár ezt megtette.
Kádár Jánost 1988 májusában megbuktatták. Ezt ő maga is tudta, bár ezt mindenki tagadta. Volt egyfajta szervezkedés, hogy szabaduljanak meg tőle. Az életkora ürügy volt arra, hogy felmentsék, az 1988 májusi pártértekezleten lényegében egy előzetes szervezés alapján Kádárt felmentették. Innentől szabaddá vált az út a szocializmus kereteinek szétbontására.
És még egy tanácsot adott: „Menjenek el Kínába, a kínaiak kicsit másként, mint mi, de szocializmust csinálnak. Nekem már nem sikerült, próbálják meg maguk”. Én kétszer láttam Kádárt sírni, ez volt az egyik alkalom. Megfáradt volt, de még tudatánál volt.
Kádárt közismerten szoros, mondhatni baráti viszony fűzte Jurij Andropovhoz. 1983-ban Andropov már nagyon beteg volt, de ősszel felreppent a hír, hogy nincs nagy baj. Igor ekkor találkozót kért tőlem, és apja üzenetét tolmácsolta: a hír sajnos nem igaz, néhány hete van hátra. Másnap Kádár soron kívül fogadott, és átadtam neki az üzenetet.
Kádár nem szerette a román vezetőket, de nem lehetett szidni őket. Kádár jelenlétében nem lehetett zsidózni, cigányozni sem. Szerény, puritán ember volt. Egyszerű, hagyományos öltönyök voltak, semmi luxus. A fegyelem, a pontosság volt a nagy erénye. És ezt elvárta a munkatársaitól is.
A ’80-as években az ország egésze szembekerült a problémákkal, a nemzetközi problémákkal és természetesen a hazai gondokkal is. Kádár mindig azt mondta, hogy amit Gorbacsov most mond, azt mi már megcsináltuk: mi már beszéltünk a múltról, volt glasznoszty, mi már gyorsítottuk a gazdaság fejlődését, nálunk azért demokrácia volt 1956 után, és ha ezen már túllépünk, akkor az már nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus.
Én Grósz mellett álltam, arra próbáltam ösztönözni, hogy menjen végig a szocializmus útján. Csak nem volt neki erre ereje.
Nézze, amiről beszéltünk, az ’89 őszén volt. Mi akkor azt gondoltuk, hogy a nagy nemzetközi folyamatoknak még le kell zajlaniuk. Még messze nem volt biztos, hogy Gorbacsovot megbuktatják, akkor még létezett a Szovjetunió, kezdett kialakulni Kína – tehát a nemzetközi helyzet változhatott volna másként is. És nagyon ügyesen eltitkolták az emberek elől, hogy valójában miről is van szó.
Harminc év alatt nagy pártok tűntek el, a Munkáspárt pedig itt van.
