Történelem

„Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze!” fenyegették meg Karig Sárát a kékcédulás választáson

„Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze!” fenyegették meg Karig Sárát a kékcédulás választáson

2019.02.04

1947. szeptember 1-je hétfői napra esett, de a 33 éves angoltanárnő aznap nem ment dolgozni. A Szociáldemokrata Párt delegáltjaként a II. kerületi választási bizottság munkájában vett részt, a névjegyzékben szereplő szavazóknak osztotta ki a szavazólapokat. Karig Sára nem volt politikus, demokratikus meggyőződésből végezte az érdekesnek nemigen nevezhető adminisztratív munkát. Amikor reggel negyed hét tájban kinézett az ablakon, egy nyitott teherautót látott, amelyen kezeslábasba öltözött munkások várakoztak. Meg is jegyezte magában, hogy nem szép dolog a választás napján kirándulni menni. Aztán eszébe jutott, hogy előző nap rengeteg kék színű választási cédulát hoztak az Állami Nyomdából, a hivatalos magyarázat szerint azért, hogy akik bármilyen okból nem az állandó lakóhelyükön tartózkodnak, ezekkel vehessenek részt a szavazáson. Feltűnt neki, hogy a várható esetekhez képest túl sok ilyen cédula érkezett. Amikor a választási bizottság egyik kommunista tagja készségesen felajánlotta, hogy a megmaradt kék cédulákat beviszi a központba, a fiatal nő ellentmondott neki. „Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze!” – mondta fenyegetően a férfi, amit Karig Sára akkor ugyan még nem tudott mire vélni, mindenesetre felkeltette az érdeklődését a cédulák iránt.

Csak másnap, a busznyi munkás láttán értette meg, mire megy ki a játék: „Sem etikailag, sem politikailag nem tartottam helyesnek, hogy egy országot már rögtön az elején demoralizáljanak.” Körbetelefonálta a választóköröket, hogy ha bárki kék cédulával érkezik, annak az adatait közöljék vele. Hamarosan jött is az első telefon: egy gyári munkás kék cédulával szavazott. Karig Sára azonnal értesítette a többi szavazókört, hogy amennyiben ezen a néven náluk is jelentkezne valaki, annak a szavazólapját az irataival együtt tartsák vissza, az illetőt pedig választási csalás miatt adják át az ott tartózkodó rendőrnek. A bejelentések és előállítások száma néhány óra alatt több százra nőtt, Karig Sára pedig tájékoztatta a Szociáldemokrata Párt országos vezetőit. Este, az urnazárás után ismét megjelent az előző napi kommunista pártaktivista, és a leadott kék cédulákat követelte. „Az igazságügynek fogom őket átnyújtani” – válaszolta Karig Sára, és hazament. Még aznap kitört a politikai botrány: a többi párt és a sajtó is tudta, hogy a kommunisták csalásnak köszönhetően értek el 22%-os eredményt.

Másnap reggel, amikor Karig Sára munkába indult, négy rendőr várta a háza előtt. Felszólították, hogy fáradjon velük tanúkihallgatásra. Betessékelték egy lefüggönyözött autóba, majd átadták a szovjet hadsereg nyomozóinak. Senkit nem értesíthetett, okmányait, ékszereit, pénzét elvették tőle. Néhány hónap után annyit mondtak neki, hogy jelenléte akadályozná Magyarország demokratikus fejlődését. Anélkül, hogy akár csak a vádat közölték volna vele, deportálták, és minden ítélet nélkül hat és fél évet dolgoztatták az egyik legkegyetlenebb szovjet munkatáborban, Vorkutában. A XX. század egyik legbátrabb magyar asszonya volt: lengyel menekültekért, angol hadifoglyokért, üldözött zsidókért, árva gyerekekért egyaránt kockára tette a saját életét. Mindig tudta, hogy az erkölcsi igazság nála van, így mindig volt ereje ahhoz is, hogy újrakezdje.

  • Bajai pedagóguscsaládban született 1914-ben.
  • Nyelvtehetségének köszönhetően már fiatalon több nyelven beszélt.
  • Sokat tett a lengyel menekültek, angol hadifoglyok, üldözött zsidók és árva gyerekek megsegítéséért.
  • Hamis papírokat készített, hogy segíteni tudjon az üldözötteken.
  • Részt vett az 1947-es kékcédulás választások lebonyolításában, és leleplezett egy kommunista csalási kísérletet.
  • Ezért a szovjet hatóságok letartóztatták, és hat és fél évet dolgoztatták a Vorkutai munkatáborban.
  • Hazatérése után fordítóként dolgozott, és számos díjat kapott életművéért.

Élete végén kiadta első verseskötetét: a lágerben írott, papírfecnikre jegyzetelt verseinek gyűjteményét. Az asszony, akinek papíron nyolc férje volt, soha nem ment férjhez, gyereke sem született. Mégsem volt magányos: barátokkal, rokonokkal és kutyákkal vette körül magát. Egyik utolsó interjújában ezt nyilatkozta: „Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.” 1999-ben halt meg, 85 éves korában.

Még szintén kedvelheted...