A magyar királyok apostoli címet kaptak a pápától
2015.01.16
BENE SÁNDOR. A Szilveszter-bulla nyomában(Pázmány Péter és a Szent István-hagyomány 17. századi fordulópontja)
Az érsek 1627. augusztus 5-én írja elsõ levelét II. Ferdinándnak a kérdésrõl. Ebben már felveti, hogy a királyi kegyúri jog megerõsítésre szorul, mert az azt megerõsítõ pápai bullák elvesztek, így a szokásjog mellett csak elszórt másodlagos forrásokkal lehet igazolni (mellékeli is a sebtében összeállított hivatkozásjegyzéket, Werbõczy, Hartvik püspök és Bonfini műveit, valamint II. Lajos király Aranybullát megerősítõ oklevelét említve). A problémát ezek után az jelenti (s néhány évvel késõbb II. Ferdinánd fel is teszi a kérdést az érseknek), hogy vajon a királynak mint főkegyúrnak joga van-e a püspökök kinevezésére és az egyházi javadalmak adományozására is, vagy csak a választott püspökök Rómának történő bemutatására? Pázmány 1635. április 10-rõl keltezett terjedelmes memorandumában válaszol a kérdésre.
1. a magyar királyok olyan feltétellel tettek alapításokat, hogy a kinevezés joga végig a kezükben marad;
2. a magyar királyok hat évszázadon keresztül háborítatlanul bírták a püspökkinevezés jogát, ebben a Szentszék nem akadályozta őket;
3. V. Márton pápa a konstanzi zsinaton bullával erősítette meg e jogot;
4. (mint legerősebb érv):”Szent István, aki elsőként fundált püspökségeket, apátságokat és prépostságokat, nem csupán a Szentszék útmutatására, hanem saját szándékát követve vezette a kereszténységre a magyarokat. A püspökségek megalapításakor pedig, a pápa beleegyezésével ugyan, de maga nevezte ki a püspököket, méghozzá olyan alkalmas személyeket, akik az ő tetszését elnyerték. Amit bizonyítanak részben a Szent István magyar király ünnepén énekelt szövegek, részben a szent királynak a püspökségek alapításáról kibocsájtott oklevelei.”
Pázmány ez alkalommal is felveti a problémát (ti. hogy a megfelelő, a magyar királyok jogait bizonyító pápai bullák elvesztek Buda török kézre kerülésekor a királyi levéltárral), mégis hitelt ad a jogszokásnak és a bullák valamikori meglétére következtetni engedő országgyűlési iratoknak.
A memorandum alapján készített követutasítás megteszi a kívánt hatást, de csak részben. A római Congregatio consistorialis jóváhagyja a kegyúri jog ilyen kiterjesztett értelmezését, ám tartja magát korábbi álláspontjához, mely szerint ez a jog nem érvényesíthetõ az elenyészett püspökségekre, illetve a címzetes püspökségekre, amelyeknek egyházmegyei területe kívül esik az aktuális pillanatban de facto létező határokon.
Pázmány a hírek kézhezvétele után rögtön újabb, az előzővel lényegében megegyező tartalmú memorandumot szerkeszt (1635. június 16.), amelyben azonban kitér a címzetes püspökségek kérdésére is, figyelmeztetve a királyt:”Bármelyik címzetes püspökségre a magyar koronát régtől fogva megillető adományozási és kinevezési jogot az Apostoli Széknek nem engedheti át, hanem elődei példájára a szent korona részére megőrizni köteles.”[…]
A politikai szempont primátusa azonban a katolikus egyházon belüli ellentétek, illetve a királyi és a pápai hatalom viszonyában jelentkező egyházpolitikai feszültségek szorításában érlelődik meg: Pázmány a húszas években kénytelen feladni korábbi, a Feleletben kifejtett és a Kalaúzban még fenntartott elméleti álláspontját, mely szerint a világi hatalom illetéktelen az egyház ügyeiben, és elfogadni, hogy a nemzeti egyház érdekeit csak az uralkodói hatalom képes megfelelően támogatni.
Az érsek már az 1625-i országgyűlésen kezdeményezte István és Adalbert ünnepének felvételét a római kalendáriumba. Az ügy lassan haladt, de nem tűnt reménytelennek; Pázmány öt esztendő elteltével, 1630. október 14-én fordult II. Ferdinándhoz azzal a kéréssel, hogy vegye pártfogásába a korábban elnapolt kérelmet a Szentszéknél, majd november 18-án maga is levelet küldött VIII. Orbán pápának és Francesco Barberini bíboros államtitkárnak. A kérdést legutóbb tárgyaló Tusor Péter a továbbiakról így ír:”Ezt követően az ügy igen különös fordulatokon ment keresztül. VIII. Orbán 1631. március 15-i brévéiben megtagadta a kérés teljesítését, s május 18-án Pallotto [a közvetítésre felkért bécsi nuncius – B. S.] is – közelebbről nem részletezett – áthághatatlan nehézségekről számolt be. Fél évvel később azonban, szeptember 25-én Pázmány, két nappal később az ő értesüléseire hivatkozva maga az uralkodó mondott köszönetet a pápai döntésért, hogy Szent István ünnepét mégiscsak kiterjesztik az egész világegyházra.”
Hartvik püspök Szent István-legendája szerint a pápa „keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: »Én apostoli vagyok, õ viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa, ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem õt oktatja, az egyházaknak és népeiknek mindkét törvény (utroque iure) alapján történõ igazgatását.«” Werbõczi Tripartituma Szent István apostoli jogköréből származtatta az ország címerében szereplő keresztet.
Bonfini például expressis verbis leírja:”… a legkeresztényibb uralkodó nemcsak királyi koronát kapott, nemcsak megerősíttetett apostoli tekintéllyel királyságában, és nemcsak jóváhagyták tetteit az általa felállított püspökségekkel együtt, hanem mint az isten igaz és hű katonáját, mint apostolt, tekintélye növelése érdekében azzal is megtisztelték, hogy ő is, a következő királyok is mint örökös apostoli legátusok visszavonhatatlan engedélyt kaptak ennek jelvénye, a kereszt viselésére.”
Révay Péter tudni véli, hogy az egykor a koronázási jelvények körébe tartozó kettős kereszt is elkallódott valahol:”A pápa (…) a koronával együtt kettős keresztet is küldött, amelyet a magyar király előtt kellett hordozni. Ez a kereszt majdan bekövetkező szerencsétlenségek előjátékaként és előjeleként – ki tudja, vajon az időkkel együtt járó bajok vagy az embereket jellemző gondatlanság miatt? – elveszett s ma is érezzük hiányát; mert helyén megszaporodva mindmáig nő a nyomorúság, olyannyira, hogy Magyarországot nem minden alap nélkül nevezte valaki Gyötrelemföldjének, ahol folytonos szenvedésben telik az élet.”
Nos, első látásra úgy tűnik, a hírhedett Szilveszter-bulla ezen a hibán segített: gondoskodott a hiányzó bizonyítékról. A bulla ugyanis világosan nyilatkozik: István apostoli kiváltsága utódaira és követőire (heredes et successores) is kiterjed! Ez az erõs állítás 1644-ben került nyilvánosságra Inchoffer egyháztörténeti művében, amely már 1641-ben nyomtatásra készen állt; sőt, Levakovics Raphael későbbiekben ismertetésre kerülő levele már 1638-ban létezőként beszél a bulla szövegéről. Korábbi említés nem ismeretes.
Végül, az utolsóként említésre kerülő Tomkó-munka, a Boldog Ágostonról (Augustinus Gazzottius), Zágráb 14. századi püspökéről írott és Esterházy Miklós nádornak ajánlott életrajz, pontosabban az abba illesztett két fiktív oráció ugyancsak a Regiae sanctitatis koncepciójához hasonló elképzelést hirdet. A művet Sigismundus Ferrarius közölte domonkos rendtörténete függelékeként, immár Tomkó halála után. A beszéd hamisítvány volta már a 18. század óta bizonyítást nyert– de különösebben bizonyítani sem kellett, hiszen maga a kontextus is kétségtelenné teszi, hogy Tomkó szerkesztményeiről van szó.
Összefoglalva (és némileg kibővítve-kiegészítve) ezek azok az érvek, amelyek Karácsonyit arra a következtetésre vezették, hogy a magyar királyok apostoli jogkörét igazoló s ezzel a magyar püspökök érdekeit is kiszolgáló Szilveszter-bulla hamisítója nem lehetett más, mint Marnavics Tomkó János.
Méghozzá nem sokkal a Pázmány halála után, az 1630-as évek végén, az 1640-es évek elején. 1639-ben, a püspökkinevezések pápai megerősítésének akadozása miatt végképp elmérgesedett légkörben, Lósy Imre érsek püspöki konferenciát hívott össze Nagyszombatban, [108]amelynek résztvevői memorandumot intéztek az uralkodóhoz. Ennek szövege gyakorlatilag megegyezik Pázmány 1635-i felterjesztésével, csakhogy az óvatos zárlat helyére (ti. hogy az uralkodó „a pápai tekintély megsértését mellőzve” járjon el) Lósyék egy hosszabb bekezdést csatoltak, vad episzkopalista nemzeti szellemben:
„… hajdani uralkodóink az ősegyház azon gyakorlatát is foganatosíthatták volna, hogy a királyi választás után az ország püspökeit metropolitájuk szentelje fel, két másik püspök közreműködésével; mégis a királyi választásnak a felszentelést lehetővé tevő megerősítését Róma legszentebb főpapjára ruházták át, és számára rezerválták, jóllehet az ősegyház gyakorlatát (…) a magyarság megtérésének kezdetétől bevezethették volna.”
Jakusith nyilván a bullának arra a pontjára gondol, ahol nemcsak személy szerint Istvánra, hanem a királyságban utódaira nézve ez áll: „…azt engedjük, hogy (…) mind Te, mind õk [ti. utódaid – B. S.] a mi, ‘s mi utánunk következőknek képekben intézhessétek és rendelhessétek birodalmadnak mostani ‘s jövendőbeli egyházait”. Ám a rendi választó királyság hívei is találhattak benne ínyükre való megfogalmazást: „…örököseid és utánnad következendőid, minekutánna az Ország Rendjei által, azon méltóságra törvényesen fognak választatni” – szól a bulla a királyi méltóságról.
Levakovics tehát valósággal megdicsőül – a bullahamisítást önmagában vizsgálva pedig meg is állhatnék ezen a ponton, a falsz
