Itt az új HTML struktúra a cikk törzsszövegével:
Trianon 100: De facto Monarchia, és ami helyette lehetne
Trianon 100: De facto Monarchia, és ami helyette lehetne
Illene, hogy írjunk, magyar közéleti oldalként, Trianon cikket. De mi az, amit többféleképpen ne írtunk volna már meg? Ilyen szempontból még kapóra is jön a koronavírus-pánik, mert megmutatja, hogy mennyi, sokkal aktuálisabb dolog van a trianoni tragédiánál. Egyben megmutatja, hogy már egy ideje nem is Trianon a legnagyobb baj, hanem az, hogy még mindig nem dolgoztuk fel.
Tehát ha a legfontosabb dolgot kell kiemelnünk: bele vagyunk merevedve a gyászba, haragszunk a gyilkosokra, és nem lépünk tovább. Nem-nem soha. De nézzük meg egy kicsit ezt a mi tragédiánkat és tegyünk fel pár kérdést, amit nem szokás feltenni.
Mekkora tragédia Trianon?
A mi szempontunkból nyilván nagyon nagy, de ha megnézzük az európai határok változásait, különösen itt a régióban, be fogjuk látni, hogy ez egy a sok közül. Például a szerbek épp mostanában vesztenek el rengeteg ősi szerb földet, egész egyszerűen azért, mert már rég albánok laknak ott. De felhozhatjuk Kelet-Poroszországot és Sziléziát, Lengyelország felosztásait, Lvovot is Kalinyingrádot, Karéliát, Triesztet és Fiumét (közöttük Kopert, Transznyisztriát és a Krímet… talán ebből is látszik, hogy a viszonylag stabil Nyugat-Európa (bár erről az elszásziak és a tiroliak azért tudnának mesélni) és a mindenkori nagy Oroszország között az országhatár elég fluid dolog.
Mi az igazi tragédia Trianonban?
Két dologról kellene beszélnünk. Az egyik a kulturális sokkhatás, amiről nem fogok, mert mindenki más viszont arról beszél.
A másik összefügg az államhatárok fluktuációjával. Európának ez a középső sávja, a frank birodalom egykori keleti határa és a jóval később megszilárduló orosz birodalom között, sose tudott tartósan megszilárdulni. Nem alakult ki egy nagy nyugati szláv birodalom.
Azonban ez a közép-európai birodalom két irányból is terhelt. Egészen 1866-ig a Habsburgok (miként a magyar trónon több elődjük, így pl. Hunyadi Mátyás és Luxemburgi Zsigmond) a német-római császári cím, és így a nagy német egység keretében, abba integrálva képzelték el a közép-európai birodalmat. A másik irány ezzel összefügg: noha sok német élt akkoriban itt és a városokat döntően német vagy németes kultúra jellemezte, ez a terület döntően szláv.
Az Osztrák-Magyar Monarchia, minden bajával együtt elérte, hogy Közép-Európa nagy részén nagyjából egységes jogrend, közigazgatás, fizetőeszköz, kereskedelmi és műszaki normák érvényesültek. Vagyis létrejött az, ami előtte évszázadokon át csak próbált létrejönni.
Ezt a Monarchiát ráadásul dominanciaharc is áthatotta, amely Budapest és Bécs között folyt és amelybe egyre hangosabban kapcsolódtak be a szláv és román nemzeti mozgalmak. Megoldás pedig nem lett, és így mentünk bele abba a háborúba, amely a Monarchia számára semmi jót nem ígért.
Az Osztrák-Magyar Monarchia elég előrehaladott kísérlet volt ahhoz, hogy kicsit nem lehetett megbüntetni. Szét kellett módszeresen boncolni. Ezért futnak hülye helyen a határok, ezért van az összes keleti megyénk székhelye a román és az ukrán oldalon. El kellett érni, hogy nehogy valami tehetségesebb magyar vagy osztrák vezető újra integrálni tudjon.
Ez az igazi tragédia, ennek van most itt a 100. évfordulója. Bár igaza lenne azoknak akik szerint 100 év után „magától elmúlik Trianon” bár elmúlt volna, csak nem úgy, ahogy ők gondolják. De így, ahogy most csináljuk, nem is fog.
