Szántó Tibor typográfus élete 1945-ig
SZÁNTÓ TIBOR: A SZERETET OLYAN , MINT A NAP, A NAP OLYAN ,MINT A SZERETET
SZERETET, A SZERETET OLYAN, MINT A NAP« KŐBÁNYAI JÁNOS INTERJÚJA
A nagyanyám a legnagyobb hatású személyiség volt az életemben, mind a mai napig. A nagyapámról nem tudok semmit mondani, mert meghalt, mielőtt megszülettem volna. Amit róla tudok, azt a nagyanyámtól hallottam. Jóságos lélek volt, hagyta, hogy a nagyanyám eltartsa az egész családot, ő pedig naphosszat a rohonci vendéglőben kártyázott, dominózott, sakkozott vagy iszogatott. Nagyanyám eközben fölnevelt hét gyereket, két lányt és öt fiút. Volt egy kis gazdasága, egy-két állattal, tyúkokkal, csirkékkel, nyulakkal. Ezenkívül gyertyát öntött, padlóviaszkot és mézeskalácsot gyártott. A mindenszentek és a karácsonyi ünnepek hozták össze az évi nagy keresetet. Búcsúkor mézeskalácsot árult. Otthon megcsinálta, és útra kelt a zarándokokkal, mint a középkorban. A katolikus templomok számára díszgyertyákat öntött, s aztán ő maga kiszínezte. A kreativitást minden bizonnyal tőle örököltem. Rohonc, ahonnét a család elindult, akkor még Magyarországhoz tartozott, Trianon után Ausztriához csatolták. Most Rechnitz a neve.
Nagyanyám már negyvenéves is elmúlt, amikor a legkisebb fiát szülte, aki koraszülött volt. Őt szerette a legjobban. Keservesen jött és keservesen maradt meg; ez volt az én Imre bátyám. Jóságos lélekként gondozott engem még akkor is, mikor már 14 éves voltam. Anyám volt a család cselédje. Ugyanis őt nem nagyon ajánlgatták, nem vitték társaságba, nem lelt férjet, ezért – az akkori szokás szerint – egy házasságközvetítő révén ismerkedett meg apámmal. Hát ilyen sehonnan sem jött lány és ismeretlen helyről jött férfi házassága eleve nem lehetett ideális.
Nagyanyám nagyon vallásos zsidó asszony volt, minden pénteken gyertyát gyújtott és imádkozott. A gyertya fölé borította, majd az arcához emelte a tenyerét. Minden zsidó ünnepet megünnepelt, a férje egy ideig Rohonc hitközségének valamiféle tisztségviselője volt – őt egyébként Blumschein Adolfnak hívták.
Imre bátyámat az anyai ükapám után Manónak keresztelték. El lehet képzelni, hogy milyen lehetett az élete valakinek Budapest ötödik kerületében, aki az Eötvös reálban diák, s Blumschein Manó a neve.
Volt neki egy Lehel István nevű kitűnő irodalom- és történelemtanára, annak panaszolta el, hogy öt a neve miatt folyton csúfolják. Ő azt mondta neki: menjél el a polgármesteri hivatalba, keresd meg a névmagyarosítást intéző osztályt, és kérdezd meg, mi a teendő. A nagybátyám el is ment, de nem álltak vele szóba. Gyerekkel nem állnak szóba egy komoly hivatalban. „Hozd el a nagyanyádat. ” A nagyanyám meg nem akart elmenni, mert ő nagyon szépnek tartotta a Blumschein nevet; virágfény. Ő nem disztingvált, hogy Magyarországon vagy Ausztriában élünk; Osztrák-Magyar Monarchia volt akkortájt – még én is emlékszem, hogy voltak német nyelvű utcatáblák is Budapesten. Imre bátyám újból elment, és ismét kidobták. Erre ő bement a polgármesterhez, akit Bárczy Istvánnak hívtak, az ő ideje alatt lett Budapest világváros. Mondták neki, hogy a polgármester bácsi ilyen ügyekkel nem foglalkozik, de abban a pillanatban kijött valamiért a titkárához. A nagybátyám elkezdett sírni. „Na mi baj van, kisfiam, miért sírsz?” – kérdezte tőle Bárczy István, s erre ő azt mondta, hogy Rohoncról jött, és Borosra akarja magyarosítani a nevét. És akkor azt mondta neki Bárczy, hogy holnap gyere be édesanyáddal, és el fogjuk intézni. Akkor bementek a polgármesteri hivatalba, lehívta az illető tisztviselőt, és egy órán belül egy ilyen véletlen protekció révén Boros Manóvá lett keresztelve, illetve névváltoztatva. De hát a Manó is nagyon zavarta őt, és akkor k