Miben más a vagyonkezelői kapitalizmus, mint a részvényes
G7
Kalasnyik Márton
2021. augusztus 22.
A BlackRock nevű cég, amit Magyarországon leginkább csak a budapesti háttérirodájáról ismernek, az idei második negyedévben már 9500 milliárd dollár vagyont kezelt. Ez forintban kifejezve 2,8 billiárd (a tíz tizenötödik hatványa), a magyar éves GDP 63-szorosa, a világ GDP-jének pedig több mint a tizede.
A passzív részvényalapok különösen a 2008-as válság után kaptak lendületet, amikor az aktívan kezelt, gyakran egy-egy pénzember személyes imázsával eladott magántőkealapok és hedge fundok tekintélye erősen megtépázódott.* A válság után széles körben elterjedtek a tőzsdén kereskedett alapok (az ETF-ek), amelyekkel – az aktív alapokhoz képest – kirívóan alacsony jutalékért cserébe lehetett a legkülönbözőbb részvényindexeket követni. Az egyéni ügyfelektől a legnagyobb intézményi szereplőkig – például az óriás nyugdíjalapokig – szinte mindenkinek ez a befektetési forma érte meg a legjobban.
az ETF-ek kezelői önmagukban a legnagyobb tulajdonosok lettek a részvénypiacon.
Egy idén megjelenő tanulmány szerint a vagyonkezelők diadalmenetének akkora súlya van – különösen az egész világ pénzügyi fejlődését jelentősen befolyásoló USA-ban -, hogy szinte észrevétlenül a kapitalizmus új szakaszába léptünk emiatt.
A bankárok vezette pénzügyi kapitalizmus a harmincas években ért véget, a vállalatvezetők által uralt menedzserkapitalizmus pedig a nyolcvanas évekig tartott. Azóta a közmegállapodás szerint a részvényes kapitalizmus korszakát éljük, amikor is a cégek tulajdonosai folyamatosan magas pénzügyi teljesítményt követelnek meg a menedzsmenttől.
Miben más a vagyonkezelői kapitalizmus, mint a részvényes? Braun szerint alapvetően nem változik a rendszer, továbbra is a részvényesek érdekei az elsődlegesek, de van három nagy különbség. Egyrészt a vagyonkezelők sokkal nagyobbak, mint akár a legnagyobb intézményi befektetők, akik korábban kikövetelték a cégek menedzsmentjeitől a nagyobb jövedelmezőséget.
A vagyonkezelők lényegében pénzügyi közvetítők csak. A leginkább abban érdekeltek, hogy ügyfeleik, a megtakarítók-befektetők náluk tartsák a pénzüket és fizessék a díjakat. Azaz a megtakarítási piac minél nagyobb részének megszerezése a cél, ebben egymással versenyeznek, a vállalatok teljesítménye ehhez képest csak másodlagos.* Ennek ellenére, ha nem is nagy lelkesedéssel, de ők gyakorolják a tulajdonosi jogokat.
Mivel nem mérlegelnek, hogy hova fektessenek be, ezért nem büntetik a rosszul teljesítő cégeket sem. Így a menedzsmenten kisebb lesz a nyomás, hogy jobb munkát végezzen. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy alacsony szinten maradjanak a beruházások és az innováció.
Annyira sok már a vagyon, amit a BlackRock kezel, hogy bizonyos szempontból a mai világban ez a cég áll a legközelebb a világkormányhoz, vagy inkább világmenedzsmenthez. Globálisan szétszórt kezelt vagyona és a rövid távú pénzügyi megközelítéstől elszakadt érdekei akár alkalmassá is tennék rá, hogy pozitív szerepet játsszon a nagy globális problémák megoldásában, például az éghajlatváltozás elleni küzdelemben.
Ha még hosszú ideig valóban ilyen tempóban nő a kezelt vagyonuk, akkor belátható távolságba kerülhet egy olyan világ, ahol csak ez a néhány cég dönt a világ összes tőzsdei vállalatának ügyeiben, miközben ők adnak tanácsot a politikai döntéshozóknak, és (legalábbis technikailag) a hiteleket is ők adják a vállalatoknak. Az már most egyre világosabb, hogy ez a helyzet nem egészséges, ha a hagyományos piacgazdasági logikából indulunk ki, de nem kizárt, hogy hosszú távon váratlan, eddig ismeretlen hatalmi és intézményi helyzethez vezessen.