Vasárnapi Újságban 1860/61-ban megjelent Adatok Petőfi halálához sorozat

III. Lengyel József levele.

Székely-Keresztur,. aug. 25. 1860.

1849. julius 30-kán éjjel Petőfi Sándor Székely-Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. – Julius 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember- és 48 ágyúval. – Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjjasfalván ért be. – Reggeli 7–8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját.

– Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formákban jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. – Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött – hol Kemény Farkasnak kell vala támadni – várták. – Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol csapatok felállitása után azonnal megkezdettük a támadást. – A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemlésző kozák tábornok Szkáriátint. –

Ezen jó előjel után a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. – Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14–16 éves fiukból állott. – Minden 2 lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. – Fehéregyháza még 1848. őszén le volt égetve, s igy mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal – a sebesültek kötözésével – elfoglalva. – Petőfi egy sütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és a táj szemlélésébe. – Mi lőtávolon kivül valánk. – Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. – Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Épen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté – melyet egy golyó szétzúzott – mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. – Itt állott mintegy fél óráig elmerengve.

– Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. – Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát, és elmerült gondolatiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, orditás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt.

– Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményre. Ő oda maradt, s csak annyit mondott „potomság” – Csakhamar az egész arczvonal megfutott. Én rá mutatók a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szónélkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamit kézügybe kapva ráültem s száguldottam.

A kik a körben maradtak, azok 60–70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segitett. Petőfi gyalog volt, s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, a mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.

Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később felőle hallottam.

A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerőm nyug. hadnagy Toldi is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon helyen, hol Petőfi eleshetett b. Heydte rendezé a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes álszakálu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszurás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kiforditva nem látja, s abból egy csomó összeirogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utolszor láttam.

– Sírja felöl is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sirban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett.

5. Levél Kolozsvárról.

(A levél irója oly körülmények közt él, hogy nyilvánosan meg nem nevezheti magát. A szerkesztőségnek azonban legkisebb oka sincs, az iró hitelességén kételkedni.)

Kolozsvár, okt. 16-án.

A Vasárnapi Újság 42-ik számában, Petőfi Sándor halálát tárgyaló adatokat illető közleményeit szaporítandó, — én mint szemmel látott tanú teszek bizonyságot arról, — hogy Petőfi Sándor a segesvári csata alkalmával nem esett el, s következőleg ott meg sem halt!

A beszterczei hadosztály 8–9 apróbb és nagyobb csata után Borgó-Tihától Maros-Vásárhelyig szoríttatott le, hová Erdő-Szent-Györgyről körülbelül augusztus 1-én éjszaka érkezett be. – Itt feküdt ezen hadosztály augusztus 6-ig, mely idő alatt Kolozsvár felől is a Mezőségen keresztül csapatok érkeztek M.-Vásárhelyre.

Augusztus 5-én 1849-ben délutáni 4 és 5 óra között (egy vasárnapi délután), a csapat-parancsnokok fel voltak rendelve Bem tábornokhoz parancsai vételére (tehát a segesvári csata után 5 nappal), a gr. Teleki Domokos-féle házhoz,hol a tábornok betegen feküdt; én mint segédtiszte Kálnoky Sándor alezredes és hadtest-parancsnoknak, nevezett parancsnokomat oda kisértem; az előszobában háttal az utczafelé egy asztalhoz, hátravetett kezekkel támaszkodva egy meztelen nyakú honvédtisztet találtunk, kinek engem Kálnoky Sándor alezredes bemutatván, meglepetésemre azt e szavakkal ismerteté velem : „Petőfi Sándor, honvédszázados és hazánk jeles költője!”

A nagy költővel ekkor szoriték először – s talán – utoljára kezet.

Ezután néhány percczel szemeimmel láttam Petőfi Sándort, Kurz Antallal együtt, egy székely paraszt szekérre felülni, s a kálvária felé, azaz a Jedd-Koronkai ut felé elutazni.

Tehát a Petőfi Sándor és Kurz identitásáról semmi kétségem.

Hová utaztak együtt, a költő és Erdély történelmi búvára, utjokat a Székelyföldnek, illetőleg Moldovának irányozva? nem tudom!

De közlésem hitelességéről Kálnoky Sándor ur is, ha visszaemlékeznék, szives lehetne bizonyságot tenni.