Petőfi Sándor: Barguzini versei
RÓZSASZIRMOK
Hullanak a sápadt rózsaszirmok,
S kertünkben nem szól a csalogány,
Kedvesem, csak veled virrasztok,
Beteg vagyok, s arcom halovány.
Ágyamon fekszem betegen, gyöngén
S szívemben tűz már nem lobog,
Ah! miért kedveltelek meg én?
Hisz’ szívem már soká nem dobog.
Itt van! itt jő az a napkelet,
Hol szél támad föl a bérceknek
S visz feléd majdan bús éneket,
Mert akkor már engem temetnek.
Tudom, régi barátim közül
Nem kísérhet oda senki sem.
Csak te leszel ott egyedül,
Aki megsiratol, édesem.
Te csókolod majd a búcsúzót,
S rám zárják koporsófedelem.
És te mondod majd a búcsúszót:
Isten legyen veled kedvesem.
AZ ÁLMAIM
Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok! őket szerettem,
Am’ért engem hősnek álmodtak.
Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.
Kitűztem a piros zászlót,
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot,
Megszabadítsam a népeket.
Hadra paizsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!
Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt
Fölkelnék, de ólom a testem.
A távol’ síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! álmaim nem teljesültek…
SZOMORÚ VOLT AZ ÉLETEM
Szomorú volt az életem,
Beléje nem is szüremlett fény.
Elhangzott hattyú énekem,
S a síromhoz is közelgek én.
Előjönnek a megélt évek,
S felsejlik már számos árnyalak.
Elbúsít, a képekre nézek,
A rámák üresen állanak!
Bennük tettem nincsen énnekem,
Csak álmok, vágyak s töprengések.
Keservesen tölt el szégyenem,
Meddők voltak a szenvedések.
Miért vert bennem úgy a szívem?
Szeretteimért m’ért lobogott?
Miért a sok ébren éjjelem?
Tán tettekre valék hivatott?
M’ért roskadok a kereszt alatt?
Miért kaptam dőrén azt föl én?
S mit leltem én? Csak a síromat
Zord puszta örök hó mezején.
A SZÖKEVÉNY
Feledvén hazája baját
Kimenekült a nagy világba.
Örömek s vágyak útján járt,
A szerencséjét is próbálta.
Idővel megtért honába
Idegenből már megrontottan.
S unott lett népe világa
Egyszerű léte zsibajában.
Keservben meddő bújával
Megsorvadt, kis idő múltán,
Meg is halt szörnyű átkokkal
Megsápadt vértelen ajakán.
Amit vetett, azt aratta.
A dúlásban leégett a hon,
S hamvait a szél elszórta
A messzi idegen tájakon.
Pefltájev
LÁTTAM BOLDOG EMBEREKET
Láttam boldog embereket
E szomorú Földön jártomba’.
Láttam erényes életet,
Mely mint kristályforrás oly tiszta.
De az csak álom volt…
Láttam a Gonosz bukását.
Láttam a Pusztítás szellemét.
Láttam a Jó ragyogását
S az Igazság új születését,
De ez csak álom volt…
Láttam az emberi dühöt,
Amelyet elfojtott az Erély.
Láttam az Embert, küszködött
S mint vezérlé őt a Szenvedély.
De nem álom volt,
Ah, nem álom volt.
ERŐS AZ ÉN LELKEM…
Erős az én lelkem bú nem ölheti.
Tombolhat dúlhat a vihar.
Fölöttem, lelkem csak neveti
S nem rebbenti a zivatar.
A balsors bár letörte mindkét szárnyamat,
A csonkjait föl büszkén emelem.
S hetykén kihívom párbajra én a Fátumot.
A sors nem tört meg, erős a lelkem.
A messzi magasságok megnyíltak előttem.
Ki törekszik, nem törik meg a sors alatt.
S ha nagyok is kínjaim és béklyóban kezem,
De győzelmem ígéri a pirkadat.
Lelkem! Ne hallgass el, ujjongj és ne reszkess!
A kínoktól ne félj, mert hisz mik azok?
Legyen neked mindörökké idegen a test.
Szeress, higgy, remélj, mert vagyok!
HATTYÚDAL
Bánatos az érző szívem.
Ha úgy érzed, most is megérhetel még,
Jöjj s füstölögjünk együtt szívem
Lázadó különc sorsomon véges-vég.
Bútól nem alszom át éjszakát,
Borongó gondok űzik el az álmot
S pergő könnyek a szempillát
Mossák, miként hullámverés a partot.
Oly sivár az éltem nélküled.
Nem fűti szívemet kedves vonzalom.
Teljesült, amit mondtál: veled
Mostanra elzengett a hattyúdalom.
Ifjú napjaink elröppennek.
Elszáll vigalom, gyönyör elül.
Elcsendesülnek az érzelmek,
A szívünk kiszikkad és kihűl…
