Történelem

Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK

Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK

Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK/ Részlet

Ausztria tartomány kialakulása a kora középkori frank igazgatási struktúrára vezethető vissza. Először Nagy Károly császár (800-814), majd I. Ottó (király: 936-962, császár: 962-973) hozott létre a Bajor Hercegség északkeleti csücskében őrgrófságot (Ostmark) az avarok, illetve a magyarok elleni védekezés érdekében. 976-ban a területet a frank eredetű Babenberg-családból származó Liutpoldnak (976-994) adományozták. A Babenberg-dinasztia tagjai 1246-ig uralkodtak a terület felett. Az Ostarri- chi kifejezés, amelyből a későbbi Ausztria és Österreich formák is származnak, először egy 996. november 1-jére keltezett, a freisingi főapátság számára kiállított oklevélben szerepel a Duna menti területek Ybbs és Traisen közti szakaszának megjelölésére. A latinosított Austria változat a 12. század folyamán szorította ki a terület egyéb megnevezéseit (oriens, plaga priens stb.). A területet 1156-ban választották le a Bajor Hercegségről, és Osztrák Hercegség néven II. (Babenberg/Jasomirgott) Henriknek (1156-1177) adományozták, aki székhelyét Bécsben rendezte be. Ausztria felosztása Alsó- és Felső-Ausztriára az Enns folyó mentén, amely 1853-ig közigazgatási határvonalat is jelentett, II. (Premysl) Ottokár cseh királynak (1253-1278) köszönhető, aki a Babenberg-örökségért folytatott küzdelmek során használta először ezt a felosztást. A Babenberg-család kihalását (1246) követő zavaros időszak után I. (Habsburg) Rudolf német király (1273-1291) adományozta Ausztriát fiainak 1282-ben, ezzel megkezdődött a Habsburgok több évszázados uralma a terület fölött. A Bécs-központú Alsó-Ausztria tartomány a Nagy kiváltságlevél (lásd alább) 1453-as elismerése óta főhercegség volt, a Linz-központú Felső-Ausztria csak 1784-ben lett a főhercegség része, addig mindössze fejedelemségnek számított.

Hamisított főhercegség – a Kis és a Nagy kiváltságlevél

Ausztria jogállását illetően két oklevélről kell megemlékezni. Az első az ún. Kis kiváltságlevél (Privilegium minus), amelyet az Osztrák Hercegség létrehozásával együtt, 1156. szeptember 17-én adott ki I. Frigyes császár. Ekkor az első osztrák herceg, Ja- somirgott Henrik a következő kiváltságokat kapta meg: a kiváltságlevél biztosította a nőági öröklést és a herceg gyermektelensége esetére utódjelölési jogot, a hercegnek csak az Osztrák Hercegséggel szomszédos területekre vezetett hadjáratokhoz kellett hadba vonulnia, csak akkor volt köteles részt venni a hűbéresek gyűlésén, ha azt Bajorország területén tartották, végül a hercegség területén megkapta a legfelsőbb bírói hatalmat. Fontos jellemzője a dokumentumnak, hogy a kiváltságokat nem Henrik személyéhez, hanem az Osztrák Hercegség területéhez kötötte, ami azt jelentette, hogy bárki szerezte meg a hercegi címet, valamennyi itt említett kiváltság megillette.

A másik dokumentum az 1358-1359 folyamán kompilált ún. Nagy kiváltságlevél (Privilegium maius). Ezt IV Rudolf herceg (1358-1365) hamísíttatta, mivel az 1356-ban kiadott német Aranybullában IV (Luxemburgi) Károly császár (1346-1378) nem emelte be az osztrák herceget a Német-római Birodalom elitjét alkotó, a császár személyének kiválasztására döntő befolyással bíró hétfős választófejedelmi kollégiumba. Rudolf a rangemelés reményében hét, részben hamisított oklevélből állíttatta össze a Privilegium maiust. Benne volt egy 1058-ra datált, IV Henrik császár (1056-1105) által kiadott oklevél, az 1156-os Privilegium minus, egy 1228-ra datált oklevél, egy 1245-ös I. Frigyestől (1220-1250), egy 1283-as I. Rudolftól, valamint bekerült egy Iulius Caesarra és egy Nero római császárra visszavezetett oklevél is. IV. Károly császár az itáliai reneszánsz híres alakját, Francesco Petrarcát kérte fel a kiváltságlevél hitelességének vizsgálatára, majd az ő tanácsára megtagadta a Privilegium maius megerősítését. 1442- ben, majd 1453-ban a Habsburg-dinasztiából származó III. Frigyes német király, majd császár (1440/1452-1493) azonban hitelesnek ismerte el a hét oklevelet, és megerősítette a Nagy kiváltságlevelet, amely azon túlmenően, hogy Alsó-Ausztria tartományt (és ezzel az Osztrák Hercegséget) főhercegség rangjára emelte, kiterjedt előjogokat biztosított a főherceg számára. Ilyen volt a hűbéradományozási jog kiterjesztése, a korona és jogar használatának engedélyezése, a hercegség öröklését illetően a pri- mogenitúra és az oszthatatlanság elvének bevezetése (utóbbiak választófejedelmi kiváltságok voltak), illetve annak elismerése, hogy a birodalmi ranglétrán az osztrák főherceg közvetlenül a választófejedelmek után következik. A Nagy kiváltságlevelet 1599-ben II. Rudolf (1576-1612), 1729-ben VI. Károly (1711-1740) is megerősítette, a hamisításra csak Walter Wattenbach német történész kutatásai derítettek fényt 1856-ban.

Felosztások és egyesítések

A Habsburgok kezén csoportosuló területkomplexumot a késő középkortól kezdve többször felosztották a család különböző ágai között. Az első felosztást 1379-ben a neuburgi szerződés szentesítette. A birtokokat III. Albert (1365/1379-1395) és III. Li- pót (1365/1379-1386) hercegek között osztották fel, utánuk nevezték a továbbiakban a család két ágát Albertinusnak, illetve Leopoldinusnak. A szerződés értelmében Albert kapta meg Alsó- és Felső-Ausztria tartományt, Steyr városát és Salzkammergu- tot, Lipót pedig Stájerországot, Karintiát, Krajnát, Tirolt, Elő-Ausztriát, valamint az adriai területeket. A megállapodás mindkét ág fejének lehetővé tette a hercegi cím és a felségjelvények használatát. A birtokfelosztás feltételeit hamarosan módosították az 1395-ös hollenburgi szerződésben, amely kimondta, hogy a két ág közötti megosztás továbbra is megmarad, de közösen kormányozzák a területeket, a vazallusok mindkettőjüknek felesküsznek, és a jövedelmeken egyenlő arányban osztoznak. Egy évvel később a két legidősebb Leopoldinus fivér, Vilmos (1386-1406) és IV Lipót (1406-1411) Bécsben szerződést kötött a Lipót-ág birtokának további felosztásáról. Vilmos megkapta Stájerországot, Karintiát, Krajnát, az adriai területeket és Friault, Lipóté lett Tirol és Elő-Ausztria.

Ezzel gyakorlatilag kialakult az a három országcsoport (Landergruppe), amelyek a későbbi birtokfelosztások alapját is képezték. Az Albertinusok birtokában lévő Alsó- és Felső-Ausztria tartományok alkották Alsó-Ausztria országcsoportot Bécs központtal. A Graz-központú Belső-Ausztria (Innerösterreich) országcsoportba tartozott Stájerország, Karintia, Krajna, az adriai területek és Friaul. A harmadik országcsoport, Felső-Ausztria központja Innsbruckban volt, és Tirol mellett Elő-Ausztriát foglalta magában. (Mivel Alsó- és Felső-Ausztria a tartományt és az országcsoportot is jelölheti, használatukkor tisztázni kell, melyikről van szó.)

A 15. század folyamán a Lipót-ág férfi tagjai között további, nehezen követhető felosztásokra és cserékre került sor, ám ezek csak időlegesek voltak, és végső soron nem változtattak az országcsoportokon. A század második felében azonban halálesetek és szerződések révén megindult a területek egy kézen való egyesítése. 1457- ben az utószülött László (magyar királyként V László, 1440-1457) halálával kihalt az Albert-ág, és a Lipót-ágon belül testvérharc indult a Belső-Ausztriát birtokló V. Frigyes (császárként III. Frigyes) és fivére, VI. Albert (1457-1463) között Alsó-Ausztria országcsoport birtoklásáért, amely Albert 1463-ban bekövetkezett halála után Frigyes kezére került. A harmadik országcsoportot (Felső-Ausztria) kormányzó Zsigmondot (főherceg: 1477-1490) 1490-ben arra kényszerítették, hogy lemondjon birtokairól, aki ezt Frigyes fia, Miksa (a későbbi I. Miksa császár, 1493-1519) javára tette meg. Így az osztrák örökös tartományok csak Frigyes halála, 1493 után kerültek egy kézbe.

Még szintén kedvelheted...