RÓMA, A NEGYEDIK BIRODALOM, AMELY NEM SZŰNT MEG
Kulcsár Árpád 2018. DECEMBER
A NEGYEDIK BIRODALOM, AMELY NEM SZŰNT MEG
Amikor Odoaker germán vezér i. sz. 476-ban Ravennában letaszította trónjáról Romulus Augustulus császárt, ezzel csak a Nyugatrómai Birodalom szűnt meg. A Dániel próféta és a Jelenések könyve próféciáiban szereplő titokzatos „negyedik birodalom” azonban korántsem fejezte be pályafutását. Sőt, minden jel szerint mindmáig létezik, és csak megjelenési formái változtak az eltelt évszázadok során.
A szakadás után
E nagy jelentőségű állam, amely a bibliai kijelentések szerint a babiloni, a méd-perzsa, a makedón birodalmakat követő negyedik birodalom, első színre lépésekor egyértelműen a Római Császársággal azonosítható. Róma birodalmi időszaka a császárság kezdetétől, tehát Augustus egyed uralmától, i. e. 27-től számítható. Az ekkor még egységes birodalom 395-től végérvényesen kettészakadt Keletrómai és Nyugatrómai Birodalomra. A nyugatrómai állam összeomlása azért nem jelentette a Római Birodalom megszűnését, mivel a Keletrómai Birodalom még csaknem ezer esztendeig fennállt, egészen addig, amíg 1453-ban a török szultán, II. Mehmed elfoglalta Konstantinápolyt, a „második Rómát”, e birodalom központ ját.
A megdöntött Keletrómai, vagy más néven Bizánci Birodalomnak két jogutódja is lett: az orosz, illetve a török birodalom. Mind kettőnek az uralkodója a római császár utódjának tekintette magát, amit uralkodói címükkel is igyekeztek hang súlyozni. Az orosz birodalmat urai hangsúlyozottan „harmadik Rómának” nevezték. III. Iván moszkvai nagyfejedelem Konstantinápoly eleste után, 1472-ben feleségül vette az utolsó bizánci uralkodó lányát. III. Iván a bizánci császárok utódjának tekintette magát, és felvette a császári címet, amelynek orosz nyelvi formája a cár. Címerébe beillesztette a bizánci kétfejű sast. E sas a mai orosz címerben is jellegzetes bizánci formájában jelenik meg, jelezve a Keletrómai Birodalom folytonosságát (lásd képünkön). A császári hatalom további hangsúlyozására Nagy Péter cár 1721-ben még az „imperator” címet is felvette, ami szintén a császári méltóság megnevezése volt. A török szultánok is a Keletrómai Birodalom örököseinek tekintették magukat. Így például Szulejmán szultán is „a Római Birodalom császárának” („Rüm kayser”) nevezte magát egyik feliratában.
A Nyugatrómai Birodalom bukását követően azonban olyan folyamatok bontakoztak ki, amelyek teljesen rácáfoltak a természetes várakozásokra. Már két évtizeddel az összeomlás után, 496- ban az addig pogány frank király kalandos előzmé nyek után úgy döntött, hogy egész udvarával, majd országával együtt felveszi a római katolikus vallást. A követ kező két évszázad folyamán aztán uralkodóik döntése nyomán az ariánus királyságok is sorra római katolikussá váltak. Ugyanakkor a vezető katolikus állam, a Frank Királyság újabb és újabb területeket hódított meg, és feltartóztathatatlanul zajlott az a folyamat, amely Nyugat- Európa területeinek frank uralom alatti egyesítésé hez vezetett. Minden meghódított vidéken az állam vallást kényszerítették a lakosságra, ami az egyre növekvő területű államnak vallási egységet biztosított.
Frankón katolizáltak
A pápaság nem maradt puszta szemlélője a folyamatoknak. A Nyugatrómai Birodalom bukását követő új viszonyok Róma számára sok szempontból nagyon kedvezőtlenek voltak. A pápák azonban nem törődtek bele a negatív helyzetbe, hanem igyekeztek visszaállítani régi hatalmukat és befolyásukat. A frank állam egyházpolitikája nagyban hozzájárult a pápaság megerősödéséhez. Ez azért is figyelemre méltó folyamat, mert számos történész véleménye szerint a Nyugatrómai Birodalom legfőbb tovább éltetője a római egyház és annak feje, a pápa.
A 700-as évek folyamán egyre szorosabbá vált a Frank Királyság és Róma viszonya. A frank uralkodók támogatták a katolikus térítést, melynek egyik kiemelkedő képviselője volt az angolszász származású Szent Bonifác, akit később „a germánok apostolának” is neveztek. Ő szokatlanul szoros kapcsolatot tartott fenn a kortárs pápákkal. Magával a pápával szenteltette magát püspökké Rómában, majd egy olyan püspöki esküt tett le, amely a legszorosabb kapcsolatra és egységre kötelezte Rómával. Térítő munkája során folyamatos levelezésben állt a pápasággal, amelynek befolyását jelentősen kiterjesztette a pogány germán területek nagy mérvű katolizációjával. Pápai megbízatásból püspökségek sorát alapította a frissen katolizált vidékeken. Fontos szerepet játszott a frank egy ház újjászervezésében is, amelyet a pápa mellett igyekezett elkötelezni. Ezt mutatta, hogy a 747-ben tartott frank egy házi gyűlésen részt vevő püspökök Bonifác veze té sével hűségesküt tettek a pápának.
A század közepétől a frank állam tényleges irányítója, Kis Pippin majordomus egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a pápasággal a kölcsönös érdekek alapján. Rómának ezekben az időkben különböző kihívásokkal kellett szembenéznie. Éles konfliktusban állt az Észak-Itália jelentős részét uraló longobárdokkal, illetve a felemelkedő iszlám hatalommal. Ezekkel a kemény katonai kihívásokkal szemben már évtizedek óta egyre kevésbé tudott a Keletrómai Birodalomra támaszkodni, amely ugyan igényt tartott az Itália feletti uralomra, de a pápaság számára nem volt képes hatékony védelmet biztosítani. Rómának szüksége volt egy támaszra, amelyet a Frank Királyság jelenthetett számára.
Másrészről Kis Pippin szerette volna megragadni magának a királyi hatalmat, ehhez azonban le kellett taszítani trónjáról a törvényes Meroving uralkodót, III. Childerichet. E trónbitorlás igazolására nagy szüksége volt Nyugat-Európa legfőbb vallási tekintélyének, a pápának a segítségére. Róma püspöke, II. István pápa kész volt legalizálni az államcsínyt: megbízásából 751-ben Szent Bonifác szentelt olajjal királlyá kente Kis Pippint. Három évvel később a pápa személyesen látogatott Frankföldre. Pippin esküt tett a pápa megvédelmezésére, a pápa pedig neki adományozta a „patricius Roma norum” (a rómaiak védelmezője) címet. A pápa ezúttal személyesen kente föl királlyá. A felkenetéssel az új király egyben egyházi hatalmat is nyert, főpap lett (sacerdos), valamint „vicarius Christi” (Krisztus földi helytartója), tehát az egyháziak világi feje. Pippin élt is jogaival, és szoros ellenőrzést gyakorolt a frank egyház fölött.
Esküjének megfelelően Pippin két ízben is vezetett hadjáratot a Rómára tá ma dó longobárdok ellen. A tőlük megszerzett, Ravenna kör nyéki területeket 756-ban a pápának adta, és ezzel megszületett a pápai állam, amely egészen 1870-ig fennállt. Ettől kezdve Róma püspöke már nemcsak főpap, hanem uralkodó is. A pápák hatalmuk megnövekedését örömmel fogadták, de nem akartak alárendelődni a frank uralkodóknak. Ezért készült ekkor a pápai udvarban az a hamis oklevél, amely Konstantini adománylevél (Donatio Constantini) néven híresült el. A pápák hatalmi igényeit úgy adta elő, mintha azokat már több mint négy évszázaddal korábban, 315-ben biztosította volna számukra Nagy Konstantin császár. Az iratban Konstantin a pápaságnak adta át a Róma, Itália és a nyugati provinciák feletti uralmat. Ezzel azt a látszatot akarták kelteni, mintha Pippin csak azokból a területekből adott volna vissza a pápaságnak, ami már Konstantintól az ő tulajdonukban állt. A hamis oklevélben Konstantin a pápára ruházta a császári hatalmat és a császári jelvényeket is. Ezzel egyértelműen a pápai hatalom elsőbbségét hangsúlyozták a világi hatalommal szemben, illetve azt, hogy a pápa világi ügyekben is éppúgy hatalommal lett felruházva, mint egyházi kérdésekben. Másrészt annak a felfogásnak is hangot adtak, hogy az uralkodók hatalma végső soron Rómából ered, a pápától származik. A 700-as évek derekára, Kis Pippin uralkodásának végére tehát két hatalmi igény feszült egymásnak. A frank király — éppúgy, mint a pápa — jogot formált arra, hogy az ő akarata érvényesüljön a világi ügyekben is és egyházi téren is.
Aki előtt még a pápa is leborult
Kis Pippin fiának, Nagy Károlynak a trónra kerülésével (768)