Nagy Gergely Miklós: A paksi üzemzavar története
Mert nem ért rá a daru – A 2003-as paksi üzemzavar igaz története 1.
Szerző: Nagy Gergely Miklós
publikálva
2014/34. (08. 21.)
A múlt héten jelentette be a paksi atomerőmű, hogy Oroszországba szállították a 2003. áprilisi üzemzavar után visszamaradt radioaktív hulladékot. De hogyan keletkezett ez a hulladék? A lapunk birtokába került dokumentumok alapján, eddig ismeretlen részletek feltárásával rekonstruáljuk, mi is történt azon a tizenegy évvel ezelőtti drámai éjszakán, és mik vezettek az erőmű eddigi legsúlyosabb üzemzavarához. Riportunk első része!
B., az atomerőmű üzemeltetéséért felelős mérnökök egyike számára átlagos napként telt a csütörtök. Egészen késő estig. Délelőtt most is bement munkahelyére, a paksi atomerőműbe, délután több megbeszélésen is részt vett. A rutin persze az ő szakmájában távolról sem lazsálást jelent. B. és munkatársai azon dolgoznak, hogy hiba ne forduljon elő az erőműben, hiszen annak roppant súlyos következményei lehetnek.
Ezen a napon, 2003. április 10-én a négy paksi blokk közül a 2-esben reggel óta mostak. Azokat a fűtőelemeket tisztították meg egy hatalmas, víz alatti tartályban, amelyeken a hőtermelés során nem kívánatos lerakódások csapódtak ki. A blokk reaktora eközben nem is működött, azaz itt ekkor nem folyt áramtermelés.
A majd tízórás mosás a reaktor melletti, attól elválasztott, vízzel teli mély aknában történt, és a terveknek megfelelően a késő délutáni órákban be is fejeződött. Az aknában, vagyis a tisztítómedencében helyezték el azt a tisztítótartályt, amely a megtisztítandó fűtőelemeket rejtette. A tartályon folyamatosan áramlott át a medence vize (egy bemeneti és egy kimeneti nyíláson át). Az áramló víz – amit a tartályon belül elhelyezett búvárszivattyú mozgatott – a tisztításhoz szükséges vegyszereket tartalmazta, és a fűtőelemek hűtéséről is gondoskodott. A tartályból egy szellőzőcső is vezetett a medencén át a reaktortérbe.
De mit jelent a mosás, és miért volt rá szükség?
A nyomottvizes erőművekben – a paksi pedig ilyen – található fűtőelemek pontosan szabályozott láncreakció révén hatalmas hőenergiát termelnek a reaktortartályban. Ettől a fűtőelemeket körbevevő víz felmelegszik, ám a rendszerben magasan tartott nyomás miatt nem forr fel. A reaktortartályból egy csővezetéken keresztül (ezt hívjákprimer körnek) a gőzfejlesztőbe kerül. Itt átadja energiáját aszekunderkörből érkező víznek, miközben azzal nem érintkezik. A gőzfejlesztőben a szekunder körből érkező víz alakul gőzzé, amely aztán meghajtja a turbinákat, illetve a generátort – nagy vonalakban így keletkezik Pakson az áram.
A primer köri csővezeték bizonyos részein azonban radioaktív anyagok rakódtak le – ezt vegyszerekkel kellett letisztítani a magyar erőműben.(Arról, hogy ez mennyiben a paksi erőmű sajátos problémája, lásdDe miért kell mosni?c.keretes anyagunkat.)Csakhogy ezek a savas vegyszerek – különböző kémiai folyamatok végén – végül maguk is lerakódtak a primer kör legmelegebb részén, azaz a forró fűtőelemeken. Ezek a „lerakódások ugyan nem vastagok, de zavarják a víznek a fűtőelemek közötti áramlását, továbbá a fűtőelemek és a víz közötti hőcserét. Ha a víz lassabban áramlik, a fűtőelemek melegebbek, és hőmérsékletük túllépheti a megengedett maximális hőmérsékletet. Ahhoz, hogy ez ne következzék be, csökkenteni kell a reaktor teljesítményét. Végeredményben tehát a magnetit lerakódása egy bizonyos határon túl már gazdasági kárt okoz” – olvasható aFizikai Szemle2003/8-as számában megjelent tanulmányban. (Szerző: dr. Szathmáry Zoltán, BME, Nukleáris Technikai Intézet.)
Ezt a helyzetet kétféleképp lehetett kezelni: vagy kivonják a forgalomból ezeket a fűtőelemeket, vagy megszabadítják őket a rájuk rakódott magnetittől. Paks – már csak anyagi megfontolásokból is – az utóbbi lehetőséget választotta. Ez már csak azért is volt ésszerű döntés, mert a probléma az 1-es és 3-as blokkot is érintette, legsúlyosabban azonban a 2-est.
A tartályokat Paks a német– francia Framatome ANP (FANP) vállalattól rendelte meg. Először egy 7 darabos tisztítótartályt használtak, s itt soha nem merült fel probléma. A behelyezés, a tisztítás, majd az azt követő hűtés, illetve fedélnyitás, kiemelés és visszahelyezés folyamata zökkenőmentesen zajlott mintegy 170 darab fűtőelem lepucolása során a 2003-as üzemzavar előtt.
Ám a folyamatos tisztítás dacára a 2-es reaktorban a lerakódás 2002-ben már olyan mértékű volt, hogy vissza kellett fogni a reaktor teljesítményét, mert a víz nem tudott rendesen áramlani. A tisztítás felgyorsítása érdekében 30 darabos tisztítótartályt rendeltek a FANP-tól, amit a cég le is gyártott 6,2 m3térfogatú méretben, az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) pedig sürgősségi eljárásban engedélyezte. Később kiderült: ezt nem lett volna szabad, mert a konstrukció eleve rossz volt. Ahogy a németek által készített, a tartályhoz tartozó biztonsági jelentés is. Mindez talán azért nem bukott ki időben, mert a cég korábban már többször „bizonyított” Pakson, ezért gondolhatták úgy az illetékesek, hogy ezúttal sem lesz probléma. Ám hatalmasat tévedtek.
Éjszakai telefonok
Az elvben túl sok izgalmat tehát nem tartogató, már többször végrehajtott művelet ezen a bizonyos napon két szempontból mégsem volt teljesen szokványos. Ezt B. is tudta, akárcsak az erőmű egész vezetése. Egyrészt azért, mert bár nem sokkal korábban már használták a 30 darabos tartályt, az most fordult elő először, hogy olyan fűtőelemeket tisztítottak ilyen tartályban, amelyeket csak nemrég vettek ki a reaktorból. A megelőző alkalmakkor a fűtőelemeket egy ideig vízben hűtötték; a mostani fűtőelemek ezeknél jóval forróbbak voltak. Ez pedig később döntő körülménynek bizonyult.
Ráadásul – és ez volt a második különlegesség – a műveletet nem elsősorban a paksi szakemberek végezték, hanem a FANP munkatársai. Egy külsős cég, amelynek német alkalmazottai erre az alkalomra szinte teljes szabadságot kaptak a magyar atomerőművön belül. Mindezt úgy, hogy nem is beszéltek magyarul.
B.-t délután fél ötkor arról értesítették a Framatom munkatársai, hogy a tisztítás rendben lezajlott, a víz alatti tartály fedele most már leemelhető, és a fűtőelemeket vissza lehet vinni a reaktorba. Ezután már a magyarokon volt a sor. B. az erőmű egyik szervénél arról érdeklődött, mikor kapják meg a 2-es blokk daruját egy órára, hogy az leemelhesse a tartály fedelét. Az átrakógép így férhetett volna hozzá a megtisztított fűtőelemekhez. A daru azonban foglalt volt, épp a leállított reaktorban dolgozott. Ezt felsőbb szintről közölték is B.-vel, hozzátéve, hogy a darut csak éjfél körül kapják majd meg. B. ezt közölte a FANP munkatársaival is, mire ők azt válaszolták, semmi probléma, a hűtés addig biztonságosan megoldható. B. délután öt órakor elhagyta a csarnokot.
Érezhette azonban, hogy valami nincs rendben. Otthonából este 9 órakor még betelefonált az erőműbe. „Nyugalom, minden rendben zajlik” – mondta neki az ügyeletes a telefonban. Csakhogy B. még most sem nyugodott meg. Negyed tizenegykor újra telefonált az erőműbe. Ekkor az ügyeletes már azt jelezte: sajnos gond van a 2-es blokkban, de hogy pontosan mi, azt nem tudja megmondani. B. ekkor megpróbált kapcsolatba lépni az illetékessel, de nem sikerült neki. Letette a telefont, és várt. Várt és gondolkozott. Nem is kellett sokáig.
Tizenegy órakor ugyanis már az ő készüléke csörrent meg. Munkatársa, S. volt az, aki „zavarról tájékoztatott telefonon, majd később jelezte, hogy be kell jönni. Éjfél után behozott autóval” – emlékszik vissza B. egy két nappal később dátumozott dokumentum szerint. Az éjszakai Paks utcáin száguldó kocsiban azonban S. és B. csak találgathattak arról, hogy mi lehet és mekkora a baj. Ekkor még egyikük sem gondolta, hogy Paks történetének legsúlyosabb éjjelét élik át.
A nagy buborék
Este kilenc óra után váratlanul a tisztítótartály felett, a reaktortérben lévő mérőműszer radioaktív nemesgázok kilépését jelezte. Valami olyan történt a tartályban, aminek nem lett volna szabad. A radioaktív szivárgás a vízben tíz méter mélyen levő tartályból kivezető szellőzőcsövön távozott. Hamarosan a csarnokban lévő sugárvédelmi műszerek is a sugárzási szint emelkedését mutatták.
Márpedig ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Az események miatt hajnali egy órakor az erőműben válságtanácskozást, karbantartási munkabizottsági ülést tartottak. Itt arról döntöttek, hogy mielőbb ki kell nyitni a szivárgó tartályt. „01.00. Rendkívüli KMB ül össze az esemény gyors értékelésére, a legfontosabb teendők meghatározására. Döntöttek arról, hogy ki kell nyitni a tisztítótartályt, vizuális vizsgálattal amennyiben lehetséges, be kell határolni az inhermetikus elemet (elemeket), és azokat el kell különíteni, majd hermetikus tokba kell helyezni. Elrendelték az 1-es akna(ebben volt leeresztve a tisztítótartály – N. G. M.)és a pihentetőmedence vizének elemzését is” – olvasható egy belső jelentésben, ami két dologra is rávilágít. Az erőmű az egyetlen lehetséges megoldást, a tartály kinyitását viszonylag gyorsan megtalálta. Ám az első diagnózis – ami a német kollégáktól származott –, miszerint az lehet a gond, hogy a tartályban rosszul helyezték el a fűtőelemeket, és ebből adódik a radioaktivitás megnövekedése – utóbb tévesnek bizonyult.
B. az ülés után másokkal együtt felment a csarnokba, ahol ekkor már csak speciális légzőkészülékkel lehetett tartózkodni. Öten – két német és három magyar – „elmentek fedelet nyitni” – emlékezett vissza B. egy nappal később. A tisztítótartály fedelét egy daruval tervezték elmozdítani: a módszer ugyanaz lett volna, mint az eredeti munkafolyamat szerint – csak épp az időpont tolódott ki. Végzetesen. B. beszámolója szerint: „Pár perc múlva rohannak a fedélnyitók, hogy gyorsan menekülni, mert megnőtt a dózis” – azaz a radioaktív sugárzás. Ez pedig azzal volt összefüggésben, amiről B. is értesült: a medencében a fedél felemelése után a „szemtanúk szerint nagy buborék szállt fel” a tartályból. Egy hatalmas, radioaktív gőzfelhő, ami a tartályban keletkezett. Jegyezzük meg: ekkor „a FANP szerint a kazetták hűtése rendben van”. Még mindig.