Hogyan állította meg Germánia szelleme a Római Birodalmat?
Elveszett légiók
Morvay Bátor, Morvay-Tóth Petra 2018. 01.12. (XXII/2)
Germánia szelleme és Pannónia lázadása
Emlékezz, ó római, hogy hatalmaddal irányítod a világot! – ezzel a Vergiliustól származó ideával vágott neki Augustus, hogy egész Európát a császári sas árnyéka alá hajtsa. Egyetlen nemzet állt ellen: a birodalomverő Germánia.
Marcus Caelius centurio aggódva figyelte, ahogy századát elnyeli a ködös, nyirkos teutoburgi fenyőerdő. Szeptember közepére járt, az esőzések egyre sűrűbben érkeztek, így Germániát maguk mögött hagyva, kitartó menetben vonultak a csúszós, ismeretlen utakon téli szálláshelyükre, a Rajna vonalához.
Augustus ezért hatalmának megszilárdítása után nagy erőkkel kezdte meg Germánia meghódítását, amit szisztematikus, precíz hadjáratok során tervezett kivitelezni. Először az Alpokban és a Duna vonalán erősítette meg hatalmát, majd a Rajna folyón átlépve az első Germanicus győzelmi címmel felruházott tábornok, Drusus hajtotta végre a császár nagy invázióját a „barbárok” földje ellen.
Amit azonban nem tudtak megtenni Germánia fiai, azt megtették Germánia „szellemei”: egy szerencsétlen balesettel megtört Róma megállíthatatlan lendülete. Amikor a tehetséges hadvezér elérte az Elba partját, Cassius Dio római történetíró szerint Drusus egy sötét éjjelen hatalmas, emberfeletti nőalakot látott az erdő sűrűjében, aki latinul szólt hozzá: „Hová mész, telhetetlen Drusus? A sors megtiltja nektek, hogy erre a földre támadjatok. Távozz, mert cselekedeteid és életed vége közel van.” Bár a megrettent parancsnok elrendelte a visszavonulást, megjövendölt végzetét nem kerülte el.
Augustus a megrekedt hadjárat folytatására leendő örökösét, Tiberiust küldte be az „elátkozott” német erdőkbe, hogy befejezze a provincia megalapítását. Katonai szinten ezúttal is diadalmasan folytatódtak a hadműveletek, a germán törzsek sorra szövetségre léptek Rómával. A célegyenesben járó küldetést viszont újra „láthatatlan” erők akadályozták meg. Mégpedig hazánkban, a Duna menti Pannóniában.
Jeruzsálemből a teutoburgi erdőbe
Varus ráadásul az új állomásterületére érkezve hamar megtalálta értékes jobbkezét, a fiatal, germán születésű római tisztet, Arminiust. A heruszk törzs vezetőjének fia ideálisan megtestesítette Augustus civilizációs vízióját, hiszen példát adott arra, miként lehet integrálni és romanizálni a barbárokat.
Arminius valójában sosem lett római, hiába civilizálták már gyerekkorától fogva. Miután Pannóniában belülről is látta, miként lehet megverni a precíz római katonai gépezetet, titokban követeket küldött az északi német törzseknek, hogy befolyását kihasználva, számukra előnyös helyre csalja a teljes római főerőt, örökre felszabadítva ezzel őket a birodalmi iga súlya alól.
Árulás és halál
Ahogy Arminius megszökött és átvette az irányítást, szalmából és fából készült méretes tűzgolyók sokaságát gurították le az ellenségre. A békésen beszélgető katonák megdermedtek a fentről rájuk szakadó lángtenger látványától, amit szorosan követtek a rájuk rohanó félmeztelen barbár harcosok ezrei.
A rangidős tisztek – mint Marcus Caelius centurio – megmaradt embereiket erőltetett menetben próbálták kivezetni a tisztásra, ahol katonai rendben tudták volna fogadni a másnap újra rájuk szakadó germán offenzívát.
A harmadik napra azonban már alig érkeztek túlélők a teutoburgi fenyvesekből, így a néhány ezer körbekerített római sorsa megpecsételődött. A menekülőket addigra módszeresen lemészároló germánok kora reggel egységesen rohamozták meg a hevenyészett bázist, ahol órákig tartó közelharc során mindenkit lemészároltak.
A katasztrofális vereség híre lassan jutott el a fővárosig. Augustus lelkében és idegileg is megroppanva, őrjöngve üvöltötte a palotában: „Varus, add vissza a légióimat!” Nehéz értelmezni a császár rendkívül heves reakcióját, hiszen katonailag a veszteségek pótolhatók lettek volna, a roppant birodalom pedig továbbra is mérhetetlen erőforrással rendelkezett a büntetőakcióhoz.
Százötven évvel később immár Marcus Aurelius indult Germánia meghódítására. A pestissel és égi jelekkel kísért vérontásban nem sok híja volt az ősi Németország teljes pusztulásának. A római győzelem küszöbén azonban a birodalomverő szellem újra feltámadt, halálos sebet mérve a Tiberis partjára.
