Nagy Imre nem hogy meghatározó, hanem semmilyen vezetője nem volt a forradalomnak
Rövid kurzus Nagy Imréről
A Rövid kurzus (krátkij kursz) a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjának a története volt, amit minden párttagnak illett, a funkcionáriusoknak pedig muszáj volt ismernie. Stílszerűen ezen a címen foglalom össze a tudnivalókat Nagy Imréről.
Nagy Imre az 1956-os forradalom és szabadságharc hőse, a demokrácia és a nemzeti függetlenség élharcosa. Megérdemli a tiszteletet! Miért van mégis vita a történelmi szerepe körül?
Annyira érdemli meg a tiszteletet, amennyire a legkevesebb 185 ezer németajkú deportálásáért személyesen felelős politikus megérdemli. Nagy Imre, mint a kommunisták által delegált belügyminiszter nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó rendelettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését „magyar nemzeti kötelezettségnek” nevezte. Közel 200 ezer embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között. Nagy Imre egyébként mind az 500 ezret ki szerette volna telepíteni.
Nagy 1950 júniusától 1952 júliusáig az Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének Adminisztratív Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a „pártmunkát”, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett ehhez a poszthoz. 1950-ben, a legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). Hogyan tett eleget feladatának? A történészek szerint 1948-1956 között a „közellátás veszélyeztetéséért” 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951-53 között egyedül több mint 120 ezret. Egyes adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult. 1950-53 között több mint 600 ezer termelő hagyta el a mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a termeléssel. Bár ezzel a mezőgazdasági politikával nem értett egyet, ekkor még semmiféle önállóságot nem engedett meg magának, híven teljesítette a megbízatást.
De nem a háború után követte el az első gazemberségeket. Nagy Imre 1918-ban belépett a bolsevik pártba, 1918-20 között vörösgárdista, részt vett az orosz polgárháborúban. 1921-22-ben csekista volt (a politikai rendőrség tagja), majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az OGPU-nál (titkosrendőrség, 1934-től NKVD, belügyi népbiztosság) besúgónak. Legalább 203 embert jelentett fel, közülük 12-t kivégeztek. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában büszkén írja:
Na, kijár neki a szobor?
Ezt nem tudtam! De akkor hogy lehet szobra Budapesten és vidéki városokban? Miért van róla 22 közterület elnevezve Magyarországon?
Mert közel 200 ezer ember deportálásában és kifosztásában kezdeményezően, tevékenyen, egyetértve részt venni nem bűn, legalábbis nem akkora, mint a közreműködés az első zsidótörvény megszövegezésében és a további zsidótörvények támogatása (Hóman Bálintnak nem lehetett szobra, noha 1944-ben zsidókat mentett, és az egyetlen magas rangú politikus volt, aki élesen tiltakozott a német megszállás ellen). Mármint a baloldali megmondóemberek szerint, akik ilyen megkülönböztetéseket tesznek. Nagy Imrének jó a sajtója.
A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény szerint közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. Kétség esetén be kell szerezni a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.
Nagy Imréről többek között ezt írta az MTA: „Magas rangú vezetői pozíciókat betöltve fontos szerepet játszott a magyarországi kommunista rendszer kialakításában és működtetésében.”
Ennek alapján a törvény szerint nem viselhetné ma Nagy Imre nevét közterület és közintézmény. Az önkormányzatok és a törvényességet felügyelő kormányhivatalok azonban nem tartják be a törvényt, hanem az Akadémia véleményének további, a törvény szempontjából irreleváns részeire hivatkozva („Megtisztelve érezheti magát az a közterület, amely nevét viselheti”) megtagadják az intézkedést. Onnan tudom, hogy levélben kerestem meg az illetékes kormányhivatalokat.
Mégiscsak Nagy Imre volt az, akinek az 1953-as miniszterelnöksége alatt kiengedték a börtönökből és Recskről az embereket, feloszlatták az ÁVÓ-t, és ki lehetett lépni a termelőszövetkezetekből!
Ez mind igaz. Szovjet utasításra őt választotta meg ezeknek az intézkedéseknek a megtételére az MDP vezetősége, majd ennek nyomán az Országgyűlés. Mivel Rákosi és társai csődbe vitték a társadalmat, reformokkal igyekeztek újra megszilárdítani a kommunista párt helyzetét.
Az 1953-as amnesztia nem vonatkozott a legtöbb politikai elítéltre. A szabadon engedettek nem kapták vissza ingóságaikat, nem térhettek vissza lakóhelyükre. Bár az ÁVH internálótáboraiból 3234-en szabadultak, 659 fő ellen közülük azonnal bírósági eljárást indítottak kémkedés, háborús bűntett és hasonlók vádjával. Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt is voltak politikai perek és kivégzések. 1954 őszétől kezdték szabadon engedni a koncepciós perekben elítélt kommunistákat és szociáldemokratákat. Az ÁVO feloszlatása pedig olyan jól sikerült, hogy 1956-ban a népharag hatására Nagy Imrének újra fel kellett oszlatnia.
A Magyar Tudományos Akadémia kiemelte a szakvéleményében, hogy „az 1956-os forradalom tapasztalata kommunista meggyőződését háttérbe szorítva a nemzeti forradalom vezetőjévé tette. Az 1990-es választások után összeülő országgyűlés első határozatában törvénybe iktatta, hogy az új demokratikus Magyarország előzménye és alapja az 1956-os forradalom és szabadságharc, amelynek meghatározó vezetője volt Nagy Imre. Emlékét külön törvény is megörökítette, az 1996. LVI. törvény szerint ugyanis Nagy Imre személyisége, államférfiúi magatartása, erkölcsi helytállása elválaszthatatlan az 1956-os forradalomtól és szabadságharctól, a demokrácia és a nemzeti függetlenség eszméjétől. A 2002. XXX. törvény Nagy Imréről elnevezett magas magyar állami kitüntetést hozott létre. Megtisztelve érezheti magát az a közterület, amely nevét viselheti.” Ezért csak megérdemli az utókor tiszteletét?!
Ha ez az értékelés igaz lenne, akkor megérdemelné. De nem igaz!
A demokrácia és a nemzeti függetlenség nem azt jelentette az ő számára, amit ma mindenki számára jelent. 1953-ban a szovjetek kívánságára megválasztották miniszterelnöknek. Híven végrehajtotta, amit vártak tőle, mégis, 1955-ben leváltották, a szovjetek egyetértésével. Ez mélyen sértette, ettől kezdve kezdett eltávolodni a szovjetektől, bár tanulmányait, írásait továbbra is kiküldte Moszkvába. Az „öt alapelvet” tette magáévá, miszerint az egyes országoknak a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, egyenjogúság, területi sérthetetlenség és a belügyekbe való be nem avatkozás alapján kellene együttműködniük. Ellenezte a katonai tömböket, mert a Szovjetunió a Varsói Szerződés alapján itt állomásozó, megszálló katonasága miatt tudott beleszólni a magyar belpolitikába és váltatta le a miniszterelnökségből. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy október 26-án – miután 25-én, a Kossuth téren a szovjet tankok a tüntetők közé lőttek! – ő is egyetértsen további szovjet csapatok Budapestre hívásában.
Dr. Horváth Mikós hadtörténész október 25-e és 29-e között 45 sortüzet számolt össze. Érdekes, hogy a történészek fel sem vetik Nagy Imre politikai felelősségének kérdését ezekért. Vessük ezt össze mondjuk a Horthynak tulajdonított felelősséggel a fehérterrorért. Ebből is látszik, hogy Nagy Imrét minden más történelmi szereplőtől eltérő mércével mérik, aminek nincs köze a történelmi tényekhez.
Erkölcsi helytállására csak két példa: az egyik az utolsó rádióbeszéde: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok meg, akik hittek neki, harcoltak és meghaltak értelmetlenül. A másik: a követségre csak a kommunista párttag munkatársait és családjukat vitte magával. A kisgazda Tildy Zoltán és a parasztpárti Bibó István államminisztereket búcsú nélkül hagyta ott a Parlamentben. Még csak nem is figyelmeztette őket, hogy gondoskodjanak a saját biztonságukról.
Mit jelentett akkor számára a demokrácia és a nemzeti függetlenség?
A külpolitikai függetlenség akarása egyáltalán nem kapcsolódott nála össze a belpolitikai függetlenség és szuverenitás akarásával.
Soha egy pillanatig nem adta fel a szocializmus építésének célját, a kommunista párt vezetésével. Mikojan és Szuszlov október 27-i jelentésükben így idézik Nagyot: „Úgy határoztunk, hogy a lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert”. Amikor 1953 júliusától kezdve vissza akart térni az 1948-as koalícióhoz, az a már lefejezett és kommunista társutassá vált pártok beemelését jelentette volna a hatalomba, azzal a céllal, hogy kiszélesítse a szocializmus építésének a társadalmi bázisát. Esze ágában sem volt megfontolni a szabad pártalapítás vagy a szabad választások lehetőségét. A rablott holmi (gyárak, üzletek, földek, lakások) visszaadása végképp idegen volt tőle. A Nagy Imre-csoportban Gimes Miklós volt az egyetlen, aki következetesen végigment az úton, és eljutott a valóban szabad választások követeléséig. Őt tekinthetik baloldali demokraták az előfutáruknak és a hősüknek, Nagy Imrét nem.
Nagy Imre nem volt a mai értelemben nemzeti politikus. Kevéssé ismert, hogy
