Saját írásaim

Elképzelések a szociális piacgazdálkodás magyar modelljéről

Itt az új HTML struktúra a cikk törzsszövegével:

Elképzelések a szociális piacgazdálkodás magyar modelljéről

Magyarország elrontott kapitalizmusmodellje

Greskovits Bélával, a CEU professzorával beszélgetett Pogátsa Zoltán/Részlet/

A visegrádi országokban az egyik fő jellemzője ennek az átmenetnek az volt, hogy nem alakult ki egy jelentős hazai kapitalista réteg, haza nagyvállalati, export-képes szektor, ami az állammal szorosan együtt tudott volna működni. Helyette transznacionális nagyvállalati tőkeimport volt a jellemző, amely elsősorban az export ágazatokat, feldolgozóipari export ágazatokat célozta. Azaz a visegrádi országokban a multik megtelepedése jelentette az iparszerkezet átalakulását; ez abban különbözik a többi modelltől, hogy itt nincs vagy nagyon gyenge a hazai tulajdonosi réteg és ebből adódóan jelentős állami koordináció nem is tud megvalósulni, nem beszélve arról, hogy a szakszervezetek egyedüliként a posztszocialista országokban gyakorlatilag nem játszanak lényeges szerepet. Ezért is volt viszonylag könnyű már a kilencvenes évek közepére a neoliberális eszmének megfelelően leépíteni az érdekegyeztető, koordináló intézményeket, amelyek a kilencvenes évek elején létrejöttek ugyan, de nem tudtak megszilárdulni.

Magyarország esetében nagyjából a Bokros csomag körül volt egy törés, amikor szakítottak az Antall kormány által kezdeményezett szociális piacgazdaság német típusú modelljével, hiszen a Bokros csomag óriási forrásokat vont ki az oktatásból. Ez a folyamat napjainkra nagyon felgyorsult — rövid távú gazdasági stabilizáció érdekében kivonják az erőforrásokat a humántőkeképző alrendszerekből, ami viszont csökkenti a versenyképességet.

Miközben az itthon tevékenykedő transznacionális cégek relatíve komplex termékeket exportálnak (autókat, elektronikai cikkeket stb.), ezeknek a hazai hozzáadottértéke rendkívül kicsi. Nagyon jól mutat ugyan az export statisztikánkban hogy mit exportálunk, de ha ebből kivonjuk az importot, akkor az jön ki, hogy a visegrádi országokban a munkavállalók alacsony hozzáadott értékű, rutinizálható munkahelyeken dolgoznak, alacsony bérekért.

Tartós gazdasági felzárkózáshoz egy globális piacgazdaságban ugyan szükség van arra is, hogy a nemzetközi piacokba bekapcsolódva a rendszer importálni tudja a kapitalizmus dinamizáló elemeit (pl. technológia, innováció, külső kereslet stb.), de arra is, hogy vagy a veszteseket jóléti juttatásokkal kárpótolják, illetve újraelosztással teremtsenek nyerteseket, mert a teljesen szabadpiaci gazdálkodás hihetetlen károkat tud okozni a társadalomban.

A 2010 utáni magyar gazdaságpolitika nagyon komplex: vannak gazdasági nacionalista vonatkozásai (a korábban nem nagyon létező hazai nagytőke megteremtését haveri alapon a rendszer bizonyos szektorokban kifejezetten támogatja), de ez egy eléggé szelektív és óvatos gazdasági nacionalizmus. Orbán próbálkozása hogy létrehozzon egy haza tulajdonosi réteget akár egy legitim dolog is lehetne, csak a probléma ez nem exportképes, magas hozzáadott értékű végterméket gyártó ágazatokban történik, hanem a kaszinók, nagykereskedelem, nagy földtulajdonok szektoraiban. Ebből nem lesz globálisan jelenlévő magyar tulajdonú ipar. Közben az egészségügy, az oktatás leépítése, az olcsó munkaerő hirdetése nemzetközileg, a multikkal kötött titkos alkuk gyakorlatilag a szentesítése annak, hogy Magyarország ezeknek a beszerelő iparágaknak nem az első, második, de inkább az ötödik vonalában legyen csak ott.

Az „északi modell” elemzéséből

Pogátsa Zoltán következő elemzésében az északi modell kelet-európai régióban való működésének lehetőségére mutat rá. Véleménye szerint az sokkal működőképesebb lenne, mint az alacsony bérekre építő neoliberális, amelyet három évtizede működtetünk. A skandináv modell lényege a sokszínű társadalmi érdekeket figyelmen kívül hagyó centralizáció helyett a létező legnagyobb fokú decentralizáció, állandó egyeztetés, érdekharmonizáció. A kevesek gazdasági fölénye helyett esélyt adni mindenkinek arra, hogy versenyezzen.

A globalizáció, a tőke szabad áramlása, illetve az EU neoliberális architektúrája, sokat gyengített az északi modell működésén, annak alapvető jellegzetességei mégis fennmaradtak, és továbbra is létező, sikeres modellt képez az antidemokratikus államszocializmussal szemben ugyanúgy, mint a kapitalizmus neoliberális és egyéb formáival szemben. Kétségtelen az is, hogy a skandináv államok a hierarchikus világgazdaság csúcsán állnak hozzáadott érték tekintetében, és részben erre építik a belső jólétet. Ez azonban nem okozat, hanem maga a stratégia: az Északi Modell a Rehn–Meidner-modell segítségével (folyamatos ágazati bérminimum-emelések a termelékenység növelésének kikényszerítésére) tudatosan törekszik a magas hozzáadott érték elérésére.

Pogátsa ismerteti Ost és szerzőtársai vizsgálatát arról, hogy a nyugati világban bevettnek számító osztályfogalom hogyan és miért nem honosodott meg a szovjet rendszert felváltó kelet-európai félperiferiális kapitalizmusban. Az akár marxiánus, akár más alapokon folytatott osztályalapú elemzés rámutatott volna a fennálló társadalmi rend uralmi viszonyainak elnyomó voltára. A létező szocializmus osztályalapú értelmisége kritikájában a politikailag elfogadhatóbb társadalmi rétegről beszélt. A társadalmi réteg fogalma az egyenlőtlenségek létrejöttét nem vezeti vissza az osztályok közötti konfliktusokra, hatalmi viszonyokra.

Pogátsa bloggjában (pogiblog.atlatszo.hu/2014/07/2) kifejti, hogy „Magyarországon az államosításról sokaknak a kommunista rendszer jut az eszébe, elfelejtik, hogy a neolib fordulat előtt a felzárkózó gazdaságokban a jobboldali pártok is államközpontúak voltak (Bismarck, de Gaulle, Japán, Korea, Szingapúr, stb.) Megfér mindezzel a meghirdetett illiberális demokrácia fogalma is, hiszen Japánban és Koreában a kilencvenes évekig szintén ilyen működött, és Szingapúrban ez máig fennmaradt.

A magyar álbaloldal gyengesége, karizma és legitimitás hiánya miatt képtelen bemutatni a polgároknak (akik közül vélhetően a jobboldali választók nagy része sem akarna illiberális demokráciában élni, ha tudná, hogy mi is az), hogy mik is az illiberális demokrácia velejárói. Szemben az álbaloldallal, a Fidesz tehát nem áljobboldali, hanem valódi jobboldali párt. A jelenlegi magyar, unorthodoxnak mondott gazdaságfilozófia az amerikai republikánusok neoliberális filozófiájára hajaz az egykulcsos adó, a lusta szegények tételezése és az abból következő represszív foglalkoztatáspolitika, a visszatérően megszorításokra épülő költségvetési politika, illetve a „mindenki annyit ér, amennyit kikapart magának” ethosa.

A piaci retorika az erőforrások demokratikus szétterítését ígérte, ehelyett koncentrációját hozta. A valódi baloldali modell, az erőforrások állami alrendszereken keresztüli szétterítése, a rajnai vagy északi értelemben vett jóléti állami modell mind a mai napig nem született meg Magyarországon. Ennek elsődleges oka az idősebb értelmiségi generációk államszocializmusban tanult idegenkedése az állami megoldásoktól, és a liberális és a baloldali eszmerendszer összekeverése (ballib).

Visszatérve Pogátsa „északi-modell” elemzésére „A liberális társadalomtudományi értelmiség az egymás sorsára ható „osztály” fogalma helyett a kapitalista körülmények között is az egymástól független sorsú „társadalmi rétegekről” beszélt. Ennek rejtett üzenete egybevág a piaci fundamentalista ideológia által sugalltakkal, tudniillik hogy minden társadalmi réteg a maga sorsáért felelős a piaci verseny meritokratikus szabályrendszerén belül, és az alsóbb társadalmi rétegek önmegvalósítási korlátainak nincs köze a felsőbb rétegek vagyoni örökléséhez, kapcsolati és szimbolikus tőkéjéhez, politikai érdekérvényesítési lehetőségeihez, és egy sor más olyan jelenséghez, amely valójában osztályok közötti viszonyokat feltételez. A rendszerváltás utáni diskurzus fókuszában egyetlen egy legitim osztály állt, a „középosztály” (alternatív elnevezésben a „polgárság”), amelynek viselkedési és életvezetési kódexét követni kívánatos, és amelybe mindenki aspirál.

Ost arra is figyelmeztet, hogy a liberális dominanciájú rendszerváltó évtizedek osztálydiskurzus-nélkülisége milyen mértékben átengedte az identitásképző kollektívum szerepét a „nemzet” fogalmának. Az Orbán Viktor személye köré szerveződött politikai mozgalom e bukott gazdasági modell helyett az amerikai Republikánus Pártra szinte teljes egészében jellemző neokonzervatív gazdasági és társadalmi modellt vezetett be, amely tulajdonképpen a neoliberális gazdaságfilozófiának a konzervatív társadalomképre alapozó adaptációja. Ennek jellemzői:

  • adócsökkentés, a gazdagok adópolitikai és szimbolikus támogatása,
  • a szociálpolitikai rendszer (szegénység, lakhatás, munkanélküli segély stb.) megszüntetése,
  • az oktatási rendszer finanszírozásának drasztikus csökkentése,
  • a képzésekre épülő foglalkoztatás helyett a workfare, a közmunka,
  • intim közelség a hazai nagyvállalati szereplőkkel, azok támogatása szabályozással, adópolitikával, közbeszerzésekkel,
  • kulturális kérdésekben a konzervatív értékközösség megteremtése (nemzeti kohézió, kereszténység mint hívószó, menekült- és migránsellenesség, félelem az iszlámtól stb.).

Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Büttl Ferenc közgazdász, egyetemi oktató és Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus beszélgetéséből:

„A közmunka mindenki meglepetésére népszerű lett. A kormány várakozásaival ellentétben nem dolgozni mentek az emberek a városokba, hanem a közmunka emeltszintű szocsegélyként funkcionál. Nem kell érte komolyan dolgozni, de valójában többet lehet kapni, mint a szocsegély.

A neoliberalizmus egy politikai irányzat, amely a kapitalizmus jóléti modelljének visszaszorítását tűzi ki célul, annak érdekében, hogy a társadalom felső részének ( a tőkejövedelmekből és a legmagasabb bérekből élők) az erőforrások nagyobb szeletéhez jussanak hozzá, mint a jóléti korszakban, az alullévők kárára. A neoliberalizmus ideológiája retorikailag a piaci hatékonyság felsőbbrendűségére hivatkozik, hatalomba kerülve azonban a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit által foglyul ejtett állam versenykorlátozó modelljét valósítja meg. /Nagyobb versenyre hivatkozik, de amikor kormányra kerül, szűkíti a versenyt és foglyul ejti az államot./

Orbán Viktor Magyarországon a neoliberalizmussal szemben kampányol, míg az Egyesült Királyságban elmondta, hogy neki a politikai bálványa Margaret Thatcher, és elment a temetésére. A magyar gazdasági modell külső, uniós forrásokra épül. Az Orbán kormány tömi a multikat. Sokkal multibarátabb, mint az előző kormányok. Alulfinanszírozzuk a humán tőkét. A szocialisták is, a Fidesz is kivéreztette az alrendszerek. Nincs rendes oktatás, egészségügy adórendszer, mind a neoliberalizmus forrása. „Perverz új

Még szintén kedvelheted...