1453 Konstantinápolyt elfoglalták az oszmán hadak, megszűnt a Bizánci Birodalom
A nap, amikor Konstantinápolyt elfoglalták az oszmán hadak – Éppen ma, 466 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én esett el a keleti keresztény világ központja, és ezzel megszűnt létezni a Bizánci Birodalom.
Rengeteget veszítettünk ezzel, hiszen a felvilágosodás korának történészeinek Konstantinápolyról alkotott negatív véleménye ellenére ki kell jelentenünk, hogy Bizánc hatása mind máig érzékelhetőek a világ műveltségében, és ennek a birodalomnak volt köszönhető, hogy fennmaradt a rómaiak jogi munkássága. Uralkodóinak, vagy ahogy nevezzük, a bizánci császároknak remek érzéke volt az államigazgatáshoz, a diplomáciához és a hadviseléshez. Arról nem is beszélve, hogy Magyarország a bizánciaknak köszönhetően ismerte meg a keresztény vallást, tőlük kaptuk azt a gyönyörű szertartási rendet, amelyet mindmáig tartunk templomainkban, és általuk jutottak el hozzánk az egyházatyák tanításai.
Maga a birodalom hanyatlása természetesen nem az 1453-as oszmán ostrommal kezdődött, hanem sokkal korábban. Bizonyos történészi körök 1071-re teszik, míg mások 1204-re, amikor a keresztes háborúban részt vevő nyugati haderő a velenceiek hatására a Szentföld helyett Bizáncot ostromolta meg és foglalta el. Noha a keleti kereszténység bástyája kitartott, az oszmán terjeszkedésnek végül nem tudott ellenállni.
„Az utolsó császár, az 1449-ben megkoronázott XI. Konstantin 1452 decemberében segélykérő levelet írt IV. Miklós pápának, ám az európai politikai helyzet – az éppen befejeződő százéves háború, a német széttagoltság, Magyarország 1448-as rigómezei veresége – nem tette lehetővé egy keresztes háború indítását, bár az ortodox birodalom még az utolsó pillanatokban is ebben reménykedett”
„A fő gondot azonban egy magyar ágyúmester okozta – csak annyi maradt fenn a nevéből, hogy a családi neve Orbán volt –, aki miután a bizánciaktól nem kapta meg azt a pénzt, amit a tüzérség fejlesztéséért elkért, így beállt II. Mehmed zsoldjába. Orbán egyrészt mintegy 100 ágyúra növelte az oszmán tüzérségi arzenált, melyek között olyan hatalmas ostromágyúk is voltak, melyeket – a krónikások leírásai alapján – 60 ökör és 400 ember vonszolt az ostrom helyszínére”
Amikor megindultak az oszmán hadak Bizánc ellen, a város legfontosabb védelmezője a több min 20 kilométer hosszú hármas falrendszer volt, mely minden oldalról védte a várost és valószínűleg az addigi történelem legerősebb védelmi rendszerének számított. Összesen 5000 bizánci és 2000 genovai zsoldos védelmezte a megközelítőleg 50 ezer fős lakosságot, és a védelmet maga a császár koordinálta, míg a tengeri falnál illetve az aknázással szemben Loukas Notaras nagyherceg vezette a katonákat, ugyanakkor a zsoldosok élén Giovanni Giustiniani kapitány állt.
„A támadókról nincsenek ilyen pontos adatok, a kor krónikásainak munkáiban 80-150 ezer főről olvashatunk, amiből az első szám járhat közelebb a valósághoz. Igaz, ebbe a számba már beletartozik a sereg magját alkotó lovasság és a mintegy 5-10 ezer janicsárból álló elitalakulat is. A tenger felől 100-200 közötti számú hajó vonult fel, és ezekből megközelítőleg 30-32 hajó vett részt aktívan az ostromban.”
Maga az ostrom 1453. április 2-án kezdődött, de ezen a napon a védők sikerrel zártál el láncokkal a városhoz vezető hajóutat, így a törökök később is sikertelenül próbáltak meg hajóikkal behatolni az Aranyszarv-öbölbe. Egy darabig nem is maradt más választásuk, mint a legerősebb védvonalak elleni támadás, egészen addig, amíg április 23-án az ostromlók egy kerülő szárazföldi úton kisebb hajókat juttattak az Aranyszarv-öbölbe, így a tenger felől is támadni tudták már a várost.
„Egy máig élő legenda szerint 1453. május 29-én a Hagia Sophia székesegyházban a papok addig énekeltek az oltárnál, amíg el nem fogták őket. Ekkor néhányan az utolsó pillanatban felkapták a szent edényeket, megnyílt előttük a szentély déli fala, majd be is zárult mögöttük. Ott maradnak addig, míg az épület nem lesz ismét keresztény templom”
Bizánc eleste az oszmán-török terjeszkedés egyik jelentős állomása volt, hiszen ezt követően Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett. Birtoklása módot adott a térség kereskedelmének ellenőrzésére, és ellátási, illetve logisztikai bázisát képezte a későbbi hadjáratoknak.