Szabó Gábor: Hogyan maradhatott életben Petőfi Sándor a segesvári harctéren?
2015.07.15
Szabó Gábor: Hogyan maradhatott életben Petőfi Sándor a segesvári harctéren?
A vesztes ütközet után Petőfi a vert sereggel együtt menekült, nyomukban üldözőikkel. Az Ispán-kút nevezetű helyen utolérte néhány kozák lovas. Szembefordult velük, kardjával védekezni próbált. Hiába, a gyakorlott dzsidás pontosan szúrta mellbe a költőt, aki ájultan esett hanyat, melléből ömlött a vér. A kozákok leugráltak a lóról, szétnyitották az ingét, nyakában függő aranyláncot, aranymedaliont kerestek. Az inge alatt azonban csak egy csomó iratot találtak, amit bosszúsan dobtak félre. Kardjának tokját leoldották, és otthagyták őt, hanyatfekve. A szúrás erejét Petőfi inge alá rejtett vastagabb iratcsomó felfogta. Ezért a testbe behatoló vas nem érte el a szívet, nem sértette meg a tüdőt sem. Viszont ájulást és jelentős vérveszteséget okozott a döfés.
Kovács Judit: Petőfi utolsó napja
„August von Heydte őrnagy, Lüders osztrák összekötő tisztje fél órával az üldözők után érkezik. Fehéregyháza és Héjjasfalvaközött három-négy ölnyire az országúttól lévő Ispán-kútnál, figyelmes lesz egy holttestre. A halotton finom ing és fekete pantalló – mellén szúrt seb -, s mellette vérrel bemocskolt iratok és vagy száz darab magyar kitüntetés.
– Bem többször adott át katonai jelentéseket Petőfinek, hogy ezeket számára franciára fordítsa és mint segédtiszt a költő kitüntetési ügyekkel is foglalkozott. De a legfőbb érv a civil ruha.Heydte ugyanazt az öltözetet írja le, amelyben Petőfit halála hónapjában Orlay Petrich Soma lefestette.”
Mikolás Miiklós: Segesvártól Barguzinig
„Heydte: „Egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkeztetve, több vérrel bemocskolt iratot láttam heverni; valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása közben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük… A mellém beosztott egyik kozákkal (Összesen 5-en voltak!) felszedettem az iratokat és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentésé volt Bemhez…”
A kozákok figyelmét bizonyosan felkeltette, hogy az ezredes szokatlanul nagy érdeklődést mutatott a „felkelő tiszt” személye, valamint a körülötte talált iratok iránt.
„Heydte kozák kísérőivel együtt, haladéktalanul folytatta útját Ispánkúttól Héjjasfalva felé, s már 19 óra körül felvette a kapcsolatot az ottani faluközpontban létesített ideiglenes orosz parancsnoksággal előbb Brevern báróval, a menekülőket üldöző kozákcsapat vezetőjével majd Lüders hadtestparancsnokkal és törzskarával. Lüders „igen megörült” báró Kemény Farkas Ispánkút mellett talált jelentésének, és úgy nyilatkozott, hogy a Bem környezetéből való értékesebb tárgyakat „császárjának fogja elküldeni”. Így Petőfi, Bem környezetéből származó értékes személlyé vált. Mivel Heydtének az éjszaka folyamán Segesvárra kellett utaznia a csata utáni körzeti feladatainak ellátásra, úgyhogy csak az augusztus 2-i, együttes elvonuláskor csatlakozott ismét a parancsnoki törzshöz, nem volt semmi objektív akadálya annak, hogy Lüders a „kritikus” első órákban a teljesen saját belátása szerint – Heydte kikapcsolásával – intézkedjék Petőfi ügyében.”
Szerző: A vérrel szennyezett iratok bizonyítják, hogy azokat Petőfi menekülése közben az inge alá rejtette el. Ha hordtáskában tartotta volna, akkor azok nem váltak volna erősen véressé. Szét voltak dobálva, ezért csak egyszerre önthette el őket a vér. Ez a papírköteg, – egy költőnél mindig kellett tiszta lapoknak is lennie, és a kitüntetéseket is kísérhette irat -ezenkívűl a Bemhez küldött jelentések, mentette meg az életét.
Ezek után az orosz parancsnokság a helybélieket munkára fogta, szekereken összegyűjtette és a tömegsírhoz szállíttatta velük a halott honvédeket. Itt, testének dobálásának hatására Petőfi föléledt.
- Én vagyok Petőfi! Nem haltam meg, élek – mondhatta.
A lófő székelyek tudták, jelentős jutalmat kaphatnak, ha megvárják az osztrákokat, akik a költőt életre – halálra keresték az „Akasszátok fel a királyokat” című verséért. De ők meg akarták menteni. Nem vihették a faluba gyógykezelni, másnap a császáriak megtalálták volna őt. Ha azt akarták, hogy életben maradjon, akkor az mutatkozott a legjobb megoldásnak, hogy a cári csapatok orvosaira bízzák, ezért szekéren a parancsnokságra vitték. Ott elmondták, hogy nemzetünk egyik nagy költője fekszik itt. Mi mást mondhattak volna egy civilruhás sebesülttel a kocsin?
Lüders, orosz tábornoknak jelentették az ügyet. Ő tolmácsaitól megtudta, hogy valóban jelentős költőről van szó, akiről talán tudták, hogy ráadásul Petrovicsnak hívnak és az osztrákok halálra keresik.
„A fogságba esett magyar tisztekről pontos nyilvántartás készült (ahogyan ez a világ szinte minden hadseregében szokás volt akkoriban, és ma is). Petőfi őrnagyi(valójában századosi/szerző/) rendfokozatban Bem tábornok törzskarához tartozott, ezért ha fogságba esett volna annak tényét egészen biztosan dokumentálnia kellett volna az orosz hadvezetésnek.” /tortenelemtanulas.blog.hu/2015/07/16/
Nyilván pontos nyilvántartás készült a tiszti rangban lévő foglyokról, de a költő civilben volt.
„Petőfi – a kioktatáson felháborodva – február 17-én az itt közreadott levélben jelentette be honvédtiszti rangjáról való lemondását:
Lüdersnek lehetősége adódott a civil ruha alapján sebesült civilként kezelni a költőt. Ezzel elérte, hogy elkerülte a nyilvántartásba vételt, hiszen másként ki kellett volna adnia az osztrákoknak a számára becses, Bem közvetlen környezetéhez tartozó segédtisztet.
A civil ruha, amely általános értelmezésben egy népfölkelőre utal a harctéren, azonosította számára a Bem környezetéhez tartozó (kvázi)tisztet, aki mellett megtalálta Heyde a katonai jelentéseket. Az értékes félholt sebesülttől további információkat várt, és nemcsak az orvosi ellátást rendelte el, de el is titkolta az osztrák Heyde őrnagy elől a költő személyét. Később kiderült számára, hogy valóban Bem segédtisztjéről van szó. Bemmel való ütközetek továbbra is folytak, majd a világosi fegyverletétellel befejeződtek.
Bizonyosra vehető, hogy a cár Petőfit személyre szóló tiltó rendelkezésekkel gyakorlatilag izolálta a külvilágtól, hiszen a Ferenc Józseffel Varsóban 1849. V. 22-én kötött fogolykiadási egyezménynek egy ilyen prominens forradalmárt érintő megsértése az ügy kipattanása esetén komoly diplomáciai bonyodalmakat okozott volna. Tehát szó sem lőhetett arról, hogy Petőfi Barguzin közvetlen körzetén kívül bármilyen formában életjelt adhasson magáról teljesen eltiltották az írásbeli kommunikációtól, sőt feltehetőleg kötelezték régi szlovák nevének állandó használatára is.
PETŐFINEK HUSZONNÉGY OROSZ VERSE IS VAN
2015.06.27. 07:00 | Gergály Judith
Nehéz Mihály műfordító és újságíró elsők között volt, aki részt vett az 1989-es barguzini ásatásokban, ahol feltárták a Petőfi Sándornak tulajdonított maradványokat. A Petőfi Bizottság tagjai 26 éve próbálják bebizonyítani, hogy a költő nem a segesvári csatában tűnt el, hanem Szibériába hurcolták, és ott halt meg 1856-ban.
Nehéz évekig végzett levéltári kutatásokat a szibériai Csitában, Irkutszkban és Ulan-Udéban. A több mint húsz nyelven beszélő fordító maga sem hitt a szemének, amikor ismerősen csengő orosz nyelvű versekre bukkant.
– A férjem 24 verset talált és fordított le, ami Petőfi Sándortól származik. Ezeket a barguzini plébános jegyezte le, és népdalként is ismertek – állítja felesége, Irén, aki a tudós halála után gondozza hagyatékát.
Petőfi vélhetően három álnéven írta kint a verseit: Petrovics, Petifájev és Zander. Mivel száműzetésben volt, nem írhatott a saját nevén, nem jöhetett haza, mert azonnal kivégezték volna.
– A legfontosabb tudományos bizonyíték, hogy Szuromi Lajos irodalomtörténész részletesen elemezte az Álmaim és a Szomorú volt az életem című verseket. Ezután egyértelműen állította, hogy a fogoly Petőfitől származnak – mutatja az asszony, hozzátéve: az 1851–1856 között íródott versekben szerepel például rózsa, csalogány és szalmatetős kunyhó. Szibériában nem sok rózsa vagy fülemüle található, így mindenképpen európai ember kellett hogy papírra vesse azokat.
– Az Erős az én lelkem című versét biztosan Szendrey Júliához írta. A versben szóról szóra felbukkannak az utolsó levelének záró sorai, amit feleségének írt Marosvásárhelyről: szeress, higgy, remélj, mert vagyok – mondja büszkén Irén.
