III. Lengyel József levele.
Székely-Keresztur,. aug. 25. 1860.
1849. julius 30-kán éjjel Petőfi Sándor Székely-Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. – Julius 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember- és 48 ágyúval. – Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjjasfalván ért be. – Reggeli 7–8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját.
– Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formákban jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. – Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött – hol Kemény Farkasnak kell vala támadni – várták. – Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol csapatok felállitása után azonnal megkezdettük a támadást. – A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemlésző kozák tábornok Szkáriátint. –
Ezen jó előjel után a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. – Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14–16 éves fiukból állott. – Minden 2 lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. – Fehéregyháza még 1848. őszén le volt égetve, s igy mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal – a sebesültek kötözésével – elfoglalva. – Petőfi egy sütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és a táj szemlélésébe. – Mi lőtávolon kivül valánk. – Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. – Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Épen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté – melyet egy golyó szétzúzott – mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. – Itt állott mintegy fél óráig elmerengve.
–Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. – Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát, és elmerült gondolatiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, orditás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. – Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s mig kérdem tőle „mi baj, őrnagy?” ő nem felelt semmit. – Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága.
– Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményre. Ő oda maradt, s csak annyit mondott „potomság” – Csakhamar az egész arczvonal megfutott. Én rá mutatók a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szónélkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamit kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé.
Engem helyismeretem rövidebb uton vezetett. Utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Küküllő mellett halad felfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult, s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s igy a menerkülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kivül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, a ki tartalékba volt állítva, azok, kik tűzben voltak, bekerittettek. A kik a körben maradtak, azok 60–70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segitett. Petőfi gyalog volt, s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, a mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.
Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később felőle hallottam.
A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerőm nyug. hadnagy Toldi is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon helyen, hol Petőfi eleshetett b. Heydte rendezé a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes álszakálu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszurás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kiforditva nem látja, s abból egy csomó összeirogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utolszor láttam.
– Sírja felöl is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sirban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sírhalomra arra járó székely utasok soha sem feledik, egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna.
Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perczeiről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S. társaságában idáig utazást tett, s miután ennyit hallott, megnyugodott benne, s innét visszatért. Én, ha érdekelve lett volna, szivesen ajánlkozom vala, a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalák s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatám.
Ezen pongyolán, de igazsághűn leirt nap emlékét megirnom, s a Vas. Újság szerkesztőségével tudatnom azt tette kötelességemmé, mert habár ezt én többeknek épen igy elbeszéltem számtalanszor, s azok talán közölhették is önnel, de azt hiszem, hogy azt nálamnál senki igazabban és részletesebben nem teheté, mert e nap emléke lelkembe az iszonyat minden szineivel annyira van lefestve, hogy abból még az idő sem vala képes, egyetlen mozzanatot letörleni.
Ekkor esett el Daczó őrnagy, Bem tábornokot védve, miután előbb 8 dsidást részint levágott, részint megsebzett.
Ekkor lőtte meg magát Zeyk Miklós a Lüders táborkara szemeláttára, hogysem megadja magát.
Itt kapott a hires Mákra 38 sebet, s mégis hű lova megmenté a fogságtól.
Törzsök Pista nevü fiatal huszár ez nap vonta ki a tábornokot a mocsárból, hová beledölt lovastól, s már elfogottnak, vagy elveszettnek hittük. A jó fiu leszállott lováról, az öregnek átadta, s lovát vezetve hozta át az előőrsök között.
Lengyel József
Vasárnapi Újság 1860/45. szám, Pest, 1860.11.04., 548 oldal, Tárház-rovat
5. Levél Kolozsvárról.
(A levél irója oly körülmények közt él, hogy nyilvánosan meg nem nevezheti magát. A szerkesztőségnek azonban legkisebb oka sincs, az iró hitelességén kételkedni.)
Kolozsvár, okt. 16-án.
A Vasárnapi Újság 42-ik számában, Petőfi Sándor halálát tárgyaló adatokat illető közleményeit szaporítandó, – én mint szemmel látott tanú teszek bizonyságot arról, — hogy Petőfi Sándor a segesvári csata alkalmával nem esett el, s következőleg ott meg sem halt!
A beszterczei hadosztály 8–9 apróbb és nagyobb csata után Borgó-Tihától Maros-Vásárhelyig szoríttatott le, hová Erdő-Szent-Györgyről körülbelül augusztus 1-én éjszaka érkezett be. – Itt feküdt ezen hadosztály augusztus 6-ig, mely idő alatt Kolozsvár felől is a Mezőségen keresztül csapatok érkeztek M.-Vásárhelyre.
Augusztus 5-én 1849-ben délutáni 4 és 5 óra között (egy vasárnapi délután), a csapat-parancsnokok fel voltak rendelve Bem tábornokhoz parancsai vételére (tehát a segesvári csata után 5 nappal), a gr. Teleki Domokos-féle házhoz,hol a tábornok betegen feküdt; én mint segédtiszte Kálnoky Sándor alezredes és hadtest-parancsnoknak, nevezett parancsnokomat oda kisértem; az előszobában háttal az utczafelé egy asztalhoz, hátravetett kezekkel támaszkodva egy meztelen nyakú honvédtisztet találtunk, kinek engem Kálnoky Sándor alezredes bemutatván, meglepetésemre azt e szavakkal ismerteté velem : „Petőfi Sándor, honvédszázados és hazánk jeles költője!”
A nagy költővel ekkor szoriték először – s talán – utoljára kezet.
Ezután néhány percczel szemeimmel láttam Petőfi Sándort, Kurz Antallal együtt, egy székely paraszt szekérre felülni, s a kálvária felé, azaz a Jedd-Koronkai ut felé elutazni.
Kurz Antallal is váltottam szót, kit 1845-től fogva Brassóban személyesen ismertem, sőt még csodálkoztam, hogy miként láthatom őt a magyar seregnél, sötétzöld magyar egyenruhában, ezüst gallérral.
Tehát a Petőfi Sándor és Kurz identitásáról semmi kétségem.
Hová utaztak együtt, a költő és Erdély történelmi búvára, utjokat a Székelyföldnek, illetőleg Moldovának irányozva? nem tudom!
De közlésem hitelességéről Kálnoky Sándor ur is, ha visszaemlékeznék, szives lehetne bizonyságot tenni.
B.
Vasárnapi Újság 1860/47. szám, Pest, 1860.11.18., 572 oldal, Tárház-rovat
tenyek.sk/2022/07/30/a-vasarnapi-ujsag-petofi-segesvari-eltuneserol-i-1860/