Kéri Edit: Szolgaföldben

2015.07.17

 archívum – Magyarnéb helyeken talált irodalmi utalások lassan tarthatatlanná teszik a történészek többségének eddigi álláspontját, miszerint 1849-ben nem hurcoltak magyar honvédtiszteket Szibériába.

•  
• Nemzet
• Kéri Edit: Szolgaföldben
• Ferenc József kormánya javasolta ezernyolcszáznegyvenkilencben a szibériai deportálást
• 2002. augusztus 31., szombat

Ha a „barguzini lelet”-tel kapcsolatos Petőfi-vitában nem is lehet végső bizonyíték, az osztrák és orosz levéltárakban fellelt dokumentumok és az egy

•  Végre megkaptam Bécsből, a Minoriták terén lévő állami levéltárból (Staatsarchivból) a rég óhajtott bizonyítékot. Kezemben vannak az 1849. május 14-i és június 3-i bécsi minisztertanácsi jegyzőkönyvek (Ministerrath Protocollok) másolatai. A májusi tartalmazza Bach igazságügy-miniszter indítványát a magyar rebellisek külföldre való deportálására, egy „távoli” országba, ahonnan nagyon nehéz lenne viszszajönni, majd Schwarzenberg miniszterelnök ezt pontosító javaslatát: Észak-Ázsiába, Szibériába, Kamcsatkába vigyék el őket az oroszok! A javaslatokat pár nap múlva, május 19-én aláírta – megjegyzés nélkül – Ferenc József a miniszterelnök szignálása mellé. Majd Varsóba utazott az ifjú császár, letérdelt a cár előtt, és kézcsókkal szentesítve könyörgött I. Miklósnak az erős katonai segítségért. Az ígéretet megkapva visszament Bécsbe, és a június 3-i minisztertanácsi jegyzőkönyv őfelsége, Ferenc József kérését is rögzíti a deportálással kapcsolatban: állapodjanak meg a megfelelő területben! 
• Majd július 1-jei kiáltványában Győrben Haynau mondja ki – az egy hónap alatt most már nyilván titkos tárgyalásokkal rögzített szibériai deportálással kapcsolatban – a végső szót a haditörvényszékek számára. A büntetés módjai között „deportatio”, hazán kívüli helyekre szállítás szerepel. Itt már Szibériát és Kamcsatkát természetesen nem említik, hiszen kiáltványról van szó, és a nemzetközi hadijoggal is összeütköző, kétségbeesett elhatározásuk tényét teljes egészében nem publikálhatták. 
• Másnap, július 2-án megjelent a haditörvényszékek számára a rendelet is. Ennek a 24. paragrafusa felsorolja a büntetés módozatait: „a) halálbüntetés (golyó és kötél általi), b) fogságba szállítás (deportatio)”. 
• Haynau kiáltványa és rendelete megjelent egy könyvben 1849-ben, Budán kiadva, németül (Sammlung… etc.) és magyarul is. A hosszú, 19 szóból álló címet rövidítve közlöm: „Gyűjteménye a … legfelsőbb manifestumok és szózatoknak … hirdetményeknek”. Az I. füzet 96., illetve 98. oldalán található Haynau kiáltványa és rendszabálya. 
• Lássuk sorban ez igen fontos és soha eddig még érdemben nem tárgyalt dokumentumok pontos, szó szerinti szövegét, mivel eddig még egy történész sem fordította le magyarra a két minisztertanácsi jegyzőkönyvet, és nem szerezte be fotómásolatát (az eredeti német szöveg már napvilágot látott magyar kiadásban 1965-ben Andics Erzsébet történész A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben című könyvében, szöveghű magyar fordítás azonban ezekről a dokumentumokról ez idáig nem készült). 
• Nézzük tehát az én fordításomban az osztrák miniszterek 1849. május 14-i és június 3-i tanácskozásának jegyzőkönyvét az eredeti dokumentumok alapján. Részlet az 1849. május 14-i osztrák minisztertanács jegyzőkönyvéből: 
• 7. pont: „Egy további, éppoly fontos, mint nehéz tanácskozási téma volt a fogoly lázadóvezérekkel, valamint a felkelés többi kisebb-nagyobb résztvevőivel való bánásmód. Bach miniszter kifejtette nézetét erről a témáról, és úgy vélte, hogy a bűnösök ellen a következő büntetésmódokat kellene alkalmazni: halál, külföldre deportálás, vagyonelkobzás, pénzbüntetés. A börtönbüntetés alkalmazásával szemben úgy gondolja – a bűnösök nagy száma és a nehézségek miatt –, hogy ezzel nagyon kell vigyázni, és át kell tárgyalni. Egy távoli, Európán kívüli országba való deportálás – ahonnan nagyon nehéz lenne visszajönni – lenne az egyetlen hathatós és tartós eszköz, hogy meg lehessen szabadítani az osztrák államot az ilyen veszélyes emberek többségétől, akik meghiúsíthatnák a kormány minden, a rend helyreállítása és megtartása iránti fáradozását. Ez teljesen indokolt lehetne a haditörvények és az önvédelmi szükségállapot kimondása által, amennyiben akadna egy magyar legitim kormány az ottani rebellis kormánnyal szemben. 
• A miniszterelnök (K. E.: Schwarzenberg), lényegében egyetértve ezzel az indítvánnyal, megjegyezte, hogy véleménye szerint a büntetendő és veszélyes személyek deportálása Amerikába még nem nyújtana biztosítékot ezek valamikori visszatérése ellen, és megnyugvást csakis az Észak-Ázsiába (Szibériába, Kamcsatkába) való száműzetésük mellett lehetne találni. 
• Bach és Krauss báró (K. E.: pénzügyminiszter) miniszterek ezenkívül meg kívánták jegyezni, hogy több vonatkozásban is igen aggályos az osztrák alattvaló bűnözőket orosz büntetőtelepekre engedni, deportálni – még ha az orosz kormány erre hajlandó is lenne –, ezért tanácsosabbnak látszana ez: ha már erre kellene rászorulni, előbb Oroszországtól Észak-Ázsiában egy kerület átadását kellene engedélyeztetni, ami által a mi deportáltjaink osztrák földön és osztrák csapatok őrizete mellett tartózkodnának. 
• Báró Krauss azonban kijelentette, hogy az ő véleménye szerint nem lehet elkerülni néhány enyhe büntetési esetben – ahol nem lehet vagyoni büntetést alkalmazni – a börtönbüntetés kiszabását, amely jobban megfelel az osztrák kormány enyhébb szellemének, mint a deportálás. 
• Bécs, 1849. május 16-án. Schwarzenberg (s. k.). A jegyzőkönyv tartalmát tudomásul vettem. Franz Joseph (s. k.), Schönbrunn, 1849. május 19.” 
• Betoldás a június 3-i tárgyalás jegyzőkönyvének 1. pontjába: „Az instrukcióban említett deportálási büntetéssel kapcsolatban Őfelsége kegyeskedett rámutatni annak a szükségességére, hogy meg kell keresni az erre alkalmas területet.” 
• Még a politikához nem értő embernek is feltűnik két dolog: Bach és Schwarzenberg összehangoltan, egymást kiegészítve – tehát előre megbeszélve – adták elő a szibériai, váratlan megoldás indítványát. Másrészt Krauss báró, a pénzügyminiszter annyira meglepődött, hogy az oroszokénál enyhébb osztrák szellemre hivatkozva a deportálással kapcsolatban hirtelen egy gyerekes, elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan ötlettel állt elő: kérjenek az oroszoktól Észak-Ázsiában egy területet (ingyen), mely az övék lenne, és osztrák fegyőrök vigyáznának a mínusz 40 fokos hidegben a magyar rebellisekre. A meglepetés tehát egy abszurd, irreális ötletet szült! A többi jelen lévő miniszter: Cordon (hadügy), Thinnfeld (bányaügy) és báró Kulmer meg sem szólaltak. 
• Bach és Schwarzenberg összejátszásának oka és előtörténete van. A tavaszi hadjárat márciusi nagy magyar sikerei halálos rémületbe kergették az udvart. Már március 24-i budai jelentésében rémülettel ír Ferenc Józsefnek Olmützbe Windischgraetz tábornok Bem sorozatos erdélyi győzelmeiről, és arról, hogy nagyarányú katonai segítséget kell kérni a cártól, körülbelül 60 ezer katonát. (Végül is 200 ezret kaptak.) Ferenc József március 28-án magához rendeli emiatt Windischgraetzet levélben, de másnap, 29-én a minisztertanács már el is határozza, hogy katonai segítséget kér a cártól! Egy innsbrucki magyar disszertáció hivatkozik erre a március 29-i minisztertanácsi ülésre, és levéltári számát is megadja: MRZ 937/1849. De amikor most ezt is kértem Bécsből a másik két jegyzőkönyv mellé, Fazekas István, ottani delegátusunk a Staatsarchivban, ezt írta róla: „Az azt tartalmazó dobozt valaki külön jelzés nélkül kiemelte az őrzési helyéről, és eddig nem sikerült a nyomára akadni.” Pedig ez igen fontos dokumentum annak a bizonyítására, hogy semmi köze nem volt a debreceni, április 14-i trónfosztásnak a cári seregek behívásához, hisz 16 nappal előtte az osztrák kormány már elhatározta ezt, mégpedig a hadszíntéri veszteségek miatt! (Mai napig mondja sok történész, hogy Kossuth debreceni trónfosztási indítványa okozta az intervenciót!) 
• Az innsbrucki magyar Stefan Kovats disszertációja 442. oldalán leírja, hogy ezután két nappal, március 31-én Schwarzenberg a bécsi orosz követhez fordult titokban, egyedül, „ohne Wissen des Ministerrathes”, azaz a minisztertanács tudta nélkül, viszont Ferenc József és anyja, Zsófia főhercegnő megbízásából. (Ez már tipikus „kamarilla”-működés. A családi kamarilla.) 
• Kováts István, az emigráns magyar mérnök, aki idősebb korában hobbiból kezdett el 1848-cal foglalkozni, 1985-ben, 70 éves korában védte meg disszertációját az innsbrucki egyetemen. Munkája címe magyarul: Az 1849. évi orosz katonai intervenció Magyarországon. Az öt-hatszáz oldalas német nyelvű munkát a Hadtörténeti Könyvtárban is elhelyezték. Kováts Bécs levéltáraiban is dolgozott, és hatalmas könyvtárat gyűjtött össze a témában, melyet özvegye az innsbrucki könyvtárnak adományozott. De ő is Andics könyvére hivatkozva szó szerint közli az 1949. május 14-i tanácskozás 7. pontját. 
• Kováts tanulmányát 1991-ben, tehát hat év múlva teljesen lerövidítve magyarul közölte a Századok című történészszaklap 3–4. számában, de a minisztertanácsi jegyzőkönyv közlése nélkül. A lapban így írják le ezt a szibériai indítványt: „Az osztrák miniszterek … egy egyedülálló határozatot hoztak: a nem halálra ítélendő foglyokat Magyarországon kívüli helyre, egy távoli országba kell deportálni. Schwarzenberg egyidejűleg határozottan Szibériát vagy Kamcsatkát javasolta … Amikor Ferenc József Varsóból hazatért, valóban megbízta a minisztériumot, hogy a magyar deportálandók részére egy megfelelő helyet kutasson ki.” 
• És a Századok e publikációját egyetlenegy történész sem „kapta fel”. 
• Kováts István utánanézett az orosz követség és az osztrák miniszterelnök titkos tárgyalásainak is. Józsa Antal professzor oroszországi kutatásai során szintén megtalálta az orosz követ, Nesselrode és Schwarzenberg tárgyalásainak nyomát. 
• A háború sokba került. Nyilván az oroszok kérése volt, hogy a saját csatáikban ejtett magyar foglyokat elvihessék Szibériába, Kamcsatkába. Oda nagyon nehéz embert szerezni… A svéd–orosz háborúban, a XVIII. században több ezer svéd tiszt, akiket foglyul ejtettek, nem tért haza sohasem! Zsófiáék és a Habsburg család nyilván roppant módon örültek az ötletnek: a szörnyű, lázadó magyar férfiakat nem kell eltartani évtizedeken át a börtönökben, hanem a világ végén fognak megfagyni, és bányák, építkezések őrlik fel az erejüket. Ahogy titokban tárgyalt a miniszterelnök az orosz követtel, úgy halkult el június 3-a után a „megfelelő távoli hely” – oroszokkal való megbeszélés utáni – kijelölésének problémája. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek ezentúl nem tanúskodnak róla, csak Haynau kiáltványa: deportatio hazán kívüli helyre.
• Most sorra veszem – az irodalom alapján –, hogy kik tudtak erről az észak-ázsiai száműzetési tervről, és hogy mit publikáltak belőle. 
• Az 1926-os, Baden bei Wienben megkötött szerződés alapján nyilvánosak lettek a bécsi levéltárak, kutathatók bárki számára, és az iratok egy részét meg is kaptuk. 
• 1932-ben megjelent Károlyi Árpád könyve gróf Batthyány Lajos miniszterelnökünk „főbenjáró pör”-éről. Ő is kutatott a bécsi levéltárakban, és kezébe került az ominózus május 14-i minisztertanácsi jegyzőkönyv. Erről így ír könyve 546. oldalán: „Maga Bach javaslá már előzőleg, május havában, az osztrák kézbe kerülő sok magyar rebellis ellen alkalmazható fenyítékek tekintélyes skáláját, amelyben börtön, vagyonkobzás, pénzbüntetés, sőt, még a deportáció is mint a halálbüntetés pótlása szerepel, és a minisztertanács részéről elfogadtatására is talált volna, ha Schwarzenberg, Bach és Krauss meg tudtak volna egyezni, hogy a deportáció Szibériába vagy Kamcsatkába, orosz uralom alá vagy egyebüvé történjék.” Alul lábjegyzete: „Bővebben nem foglalkozhatom ezzel a bizarr kérdéssel, mely az 1849. május 14-i minisztertanácsban behatóan meg lőn vitatva.” Károlyi a június 3-i jegyzőkönyvet és a Haynau-kiáltványt valószínűleg nem olvasta. Az egészet bizarrnak és hihetetlennek tartotta, tehát nem foglalkozott vele többet. Egy 1936-os bécsi újságban a szibériai Petrovics-sírról egy volt szibériai orosz tiszt nyilatkozata után indult csak meg az első világháborús bajkáli orosz hadifoglyok nyilatkozatának áradata, akik ’49-es öreg magyarokkal vagy leszármazottaikkal találkoztak, és hallottak Petőfi sírjáról. A „bizarr ötlet” távoli tanúi különösen az oroszokkal való új hadiállapot után kezdtek megszólalni. Illyés Gyulát is annyira felajzotta a bécsi újság, hogy írt a szovjet irodalmi köröknek segítségért. Egyedül Markovics Rodion írta le már 1927-ben a Petőfi-sír legendáját, és szibériai találkozásukat a már nagyon öreg volt magyar foglyokkal. Károlyi ezt valószínűleg nem olvasta. (Címe: Szibériai garnizon.) 
• A Szovjetunió magyar emigránsai a 20-as, 30-as években is sokat kutatták a ’49-es deportáció kérdését: Varga Jenő, Kun Béla, Lévai Jenő, Karikás Frigyes. Eredményeikről kint is publikálhattak valamelyik újságban, ez azonban még nincs feldolgozva, mert például Lévai Jenő így ír 1948-ban a Magyar Tékánál kiadott, Raoul Wallenbergről szóló könyvében a 309. oldalon: „Egy évszázad után is vallja és hiszi a nép, hogy Petőfi Sándor nem esett el Segesvárott, hanem orosz fogságba került, és elhurcolták Szibériába. Mi magunk is kutattunk utána – amint arról annak idején mi is beszámoltunk –, 1915-ben Vengerszkaja faluban, ahol a temető tanúsága szerint valóban a szabadságharc magyar katonái éltek és haltak meg a cári fogságban.” Sajnos nem írja, hogy hol számoltak be erről annak idején. 
• Karikás Frigyesnek A járatos ember című élménybeszámolóját teljes egészében közöltem 1990-ben kiadott Petőfi Szibériában?! című könyvemben. Az Usszurij folyó menti falu temetőjében megtalálta az 1849-ben deportált székely Mesterházi András sírját, és találkozott leszármazottaival is. Elkérte tőlük nagyapjuk magyar nyelvű naplóját, melyben „veres, seggfejű porosz százados”-ról is ír, és egy „kurafi honvéd”-ról, valamint feleségéről, Jevdokijáról, aki „bár tiszta muszka, mégis erősen szeretem”. Józsa Antal professzor szerint Karikás iratai, köztük ez a napló is, Kun Béla irataival együtt mind a habarovszki múzeumba kerültek kivégzésük után. Ezt Kun Béla sógora, Hidas Antal mondta el neki és Illyés Gyulának annak idején. 
• 2001 tavaszán végre megjelent Magyarországon is egy feltáró munka a Korona Kiadónál, Vadász Sándor és Józsa Antal: Az 1849-es cári intervenció Magyarországon címmel. Tulajdonképpen két történész egy-egy nagy tanulmánya egy kötetben. A szibériai problémával Józsa professzor foglalkozik. Ő a Századokban megjelent Kováts István-tanulmány kitételére figyelt fel, mivel ő maga évtizedekig kutatott a Szovjetunió levéltáraiban, Szibériában is. Könyvük 107. oldalán így idézi Kovátsot és a bécsi jegyzőkönyvet: „Schwarzenberg miniszterelnök javasolta, hogy a magyar rebelliseket … szállítsák Szibériába.” Ő maga csak a folyóiratot idézi, nem tudta, hogy a hadtörténeti könyvtárba is eljuttatott Kováts egy példányt. Én magam hosszas nyomozás, az Innsbruck közelében lakó özveggyel való telefonbeszélgetés és Urbán Aladár információja után jutottam a bekötött, német nyelvű disszertáció nyomára. 
• Józsa professzor meg van győződve arról, hogy vittek ki az orosz csatákból – a debreceni és a Bem-féle erdélyi harcokból – magyar foglyokat. Ő is több kint élő nyomára jutott. Megtalálta Paszkevics végrehajtási utasítását is, hogyan kell elszállítani Erdélyből a magyar foglyokat. A 69. oldalon írja: „kiket irányítottak hajón, szekéren, gyalogmenetben Oroszország belsejébe… A kérdésről részletesebben, konkrétan és forrásokra utalva írok készülő könyvemben.” (Józsa Antal jelenleg is dolgozik ezen a könyvén – munkacíme Konsztantyin nagyherceg.) Tarthatatlannak tartja azt a történészi álláspontot, hogy nem vittek ki senkit. Az irodalomban és levéltárakban ugyanis sok nyoma van az ellenkezőjének. 
• A történész a cár június 9-i direktíváját is megtalálta, ami természetesen ugyanolyan burkoltan fogalmaz, mint Haynau: „Ha viszont az osztrák kormány megtagadná a kegyelem megerősítését, akkor Ő Cári Felsége kegyeskedik megengedni, hogy az ezen kegyelemben részesült magyar tiszteket magunkhoz vegyük.” Természetesen rabokként és nem cári tisztekként! I. Miklós is reszketett a rebellió szellemétől. És honnan tudhatták volna a vezérei, hogy – eljárás nem lévén – kit ítélnének halálra az osztrákok? És miért vitt volna magával rögtön a győztes csatái után magyar lázadó tiszteket? 
• Amikor Görgey elterjesztette, hogy át lehet lépni a tiszteknek a cár seregébe tiszti rangjuk megtartásával és cári fizetéssel – és a sátrára kifüggesztette: itt lehet jelentkezni –, ennek nagyon hamar híre ment. I. Miklós őrjöngve írta Paszkevicsnak: „Ki az a marha, aki ezt terjeszti? Csak nem hozom be a seregembe a lázadás szellemét?” Ez volt az igazi hang. A direktíva szövege megtévesztés volt a külvilág felé (l.: Scserbatov könyve).
• Mi pedig, az expedíció tagjai, akik egy, a munkácsi Petőfi-ügy „felmelegítése”, majd az egri újságírók és Balajthy András filmgyártásvezető hírei nyomán 1985-től kezdve rabjai lettünk ennek a kérdésnek, és kutattuk a szibériai deportálás nyomait – én magam tíz cikket írtam 1988–1989-ben a Népszavába –, akkor még nem ismertük ezeket a bécsi dokumentumokat. Csak Jókai kételyeit, vezércikkben leírt álmatlan éjszakáit – hátha Szibériában van Petőfi – és az 1865-ös amnesztiával szabadult lengyel volt rabok, például Wiszniewski Petőfi-híreit. Olvastuk az első világháborús bajkáli hadifoglyok találkozásait öreg magyar ’48-asokkal (mind erdélyi!), félmagyar, negyedmagyar leszármazottaikkal s a csitai vonathoz kiment 90 éves, nagy szakállú síró magyarral. Négy könyvben és rengeteg újságcikkben megjelent viszszaemlékezésüket gyűjtöttük, szibériai tudósokkal leveleztünk. Megismertük Svigel Ferenc fotóját a Petrovics-sírtábláról: vengerszkij major i poet, azaz magyar őrnagy és költő. Meghalt 1856-ban. (Szponzort kerestem az expedícióra – Morvai Ferenc elvállalta.) 
• A sírhelyhez indított expedíció története külön anyag – 1990-ben megírtam könyvben. Ami még fontos, hogy egy Eliaszov nevű burjátiai néprajzprofesszor, gyűjtő, amikor megtudta, hogy Petőfit Petrovicsnak hívták, felkereste 1970-ben Ulan-Udéban Lőrincz L. László mongolkutatót, és elmondta, hogy rengeteg történetet gyűjtött száműzöttekről, és Barguzinban sok Petrovics-legenda van. Lőrincz ezt elmondta Ortutay Gyula kultuszminiszternek, aki csak nevetett rajta. Majd Eliaszov írt az Akadémiára 1970 tavaszán. Lukácsy Sándor irodalomtörténész válasza: nem érdekelnek bennünket a legendák, mert senkit sem vittek ki az oroszok… 
• Két orosz vers is maradt fenn a néprajzi levéltárban Gurevics barguzini gyűjtéséből egy külföldi, Zandernek (Alekszander? Sándor?) nevezett költőtől. A két vers jambikus, keresztrímes, és Petőfi önéletrajzának mondhatnánk az egyiket. A népek szabadságáért harcolt, kibontotta a szabadság piros zászlaját, harcba ment, de elesett a földre. „Jaj, álmaim nem teljesültek!” (Uvű, mecstű moí nye szbűlisz.) A másik verset már halálos betegen írta – a szaktekintélynek számító Bruce Latimer USA-antropológus és Kiszely István szerint a halál oka skorbut volt, szájüreg-elgennyesedés, szepszis –, Hattyúdalnak nevezi, tűnnek el élete képei, várja a halált. „Hova jutottam – csupán egy sírig, A hideg, zord pusztaságban.” Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth-egyetem irodalomprofesszora orosztanár feleségével együtt elemezte a két kitűnő verset, s tanulmányát így fejezi be a Hevesi Szemle 1990/1. számában: „Ha nem Petőfi írta, írhatta más?” Mellesleg az Álmaim című verset abban a ritmusban írta, mint egyetlen ilyen ritmusú magyar versét: Véres napokról álmodom. Egyetlen verse, melyben ezt írta: „Ha rabbá tesznek, lesz, aki Homályos börtönömbe jő el, S fel fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag szemével.” 
• A két verset elemezte G. Korotkevics moszkvai irodalmár is. Kitűnőknek tartja – de szerinte biztos, hogy külföldi szerző írta. A mogíla, bila rímpáros miatt véleményezi így. Ez leírva rím, de orosz ember sosem használná, mert máshol van a hangsúlyuk! És a „ramki pusztűje” – „üres képkeretek” – kifejezés sem oroszos. Idegen nyelvű kifejezés tükörfordítása! – írja. Nem orosz anyanyelvű személytől származnak a versek – állapította meg. 
• Én most csak azért könyörgök a magyar történészeknek: lelkiismeretesen tanulmányozzák át ezeket az iratokat! 
• Reméljük, az orosz vezetés is belátja, hogy a cári ukázokért nem felelős az orosz nép, és több mint 150 év után semmi politikai bonyodalmat nem okozna nálunk, ha napvilágra kerülne az 1849-es szibériai, kamcsatkai deportálások ténye, hisz az előbukkanó adatokat a történészek és amatőr kutatók – mint jómagam is – úgyis napvilágra hozzák. 
• És könyörgök a magyar antropológusoknak, biológusoknak, DNS-szakembereknek: harcolják ki, hogy vizsgálják meg végre Magyarországon a barguzini csontvázat DNS-vizsgálattal, valamint hasonlítsák össze az Akadémián lévő 28 Petőfi-hajszállal, és harcolják ki az édesanya sírjának felbontását az illetékes szerveknél összehasonlítás végett! 
• A legnagyobb emberi tulajdonságok egyike: a tények újabb ismeretében beismerni tévedésünket. 
• Petőfi minden kutatást megérdemel! 
• Mi pedig elhoztuk, mert rabtemetőben, szolgaföldben nem nyughatott… 
• (A szerző a Megamorv Petőfi Bizottság Egyesület tagja, amatőr történész, részt vett az expedícióban.)