Pogátsa Zoltán 2020. 12. 2
Recenzió Jason Hickel: Less is more: How degrowth will save the world [A kevesebb több: A nemnövekedés fogja megmenteni a világot] (William Heinemann Kiadó, 2020) című könyvéről.
Jason Hickel gazdasági antropológus. Szváziföldből származik, jelenleg a Goldsmithsben tanít, emellett a London School of Economics kutatója.
Sokáig a nyugati emberek is olyan filozófia szerint éltek, amelyet Hickel animalizmusnak nevez, de szokás monizmusnak is nevezni. Ez az az elképzelés, hogy egyek vagyunk a társadalommal, azaz más emberekkel, de az állatokkal, növényekkel, folyókkal és tavakkal is: általában a természettel. Az a meggyőződés, hogy ha elveszünk a természettől, vissza is kell adnunk neki. Nem vehetünk többet, mint amennyit adunk. Kölcsönösség, mint az ajándékozásnál.
A felvilágosodás gondolkodói az animalizmusra (monizmusra), már elmaradott nézetként tekintettek. Előnyben részesítették a dualizmust, azt az elképzelést, hogy mi emberek és a természet nem egy, hanem kettő vagyunk, és mint egyének, teljesen el vagyunk különülve más emberektől is. Ez arra késztetett bennünket, hogy a természetre kiaknázandó erőforrásként gondoljuk. Többet vehetünk el belőle, mint amennyit visszaadunk. Felhalmozhatunk, növekednünk kell, ami a kapitalizmus alapvető logikája. Ám a természetben megtalálható rendszerek soha nem nőnek örökké. Bizonyos szinten elérik az érettséget. Az örök növekedés anomália, a rákos sejt logikája.
A kapitalocén: a kapitalizmus kiigazításai („fixei”)
Vannak, akik korunkat antropocénnek nevezik. Ám ami ténylegesen pusztítja a világot körülöttünk, az nem az ember, hanem a kapitalizmus. A kapitalizmus pedig viszonylag új jelenség az emberiség történelmében. Korábban is volt magántulajdon, voltak piacok és árak.
Ami a kapitalizmust kapitalizmussá teszi Hickel szerint, az a folyamatos növekedési kényszer egyedülálló logikája.
Az 1347-es bubópestis következtében a munkaerő szűkössé vált, a föld pedig bőségessé. Ennek köszönhetően a parasztok Nyugat-Európa nagy részén elnyerték a szabadságot, vagy legalábbis nagyobb autonómiára tettek szert a feudalizmussal szemen. Egy egalitárius, kooperatív társadalom kezdett kialakulni a helyi önellátás elvein alapulva. Az étel olcsó volt, a táplálkozás javult. Az 1350 és 1500 közötti időszakot Fernand Braudel, francia történész „a proletariátus aranykorának” nevezte. Az önellátó gazdálkodás egyben ökológiai szempontból is aranykor volt.
Az eliteknek természetesen nem tetszett a dolgok ilyen állása. Elkezdték elkeríteni a közösen használt területeket, és kirekeszteni onnan a parasztokat. A korábban megosztva használt földterületeket magántulajdonba vették. Ez volt a bekerítések kora. A parasztok elveszítették a hozzáférésüket a közös földhöz, erdőhöz, fához, vadhoz, tavakhoz, folyókhoz és az abban élő halakhoz. Mindez egyrészt elsődleges tőkefelhalmozást jelentett a jövőbeli kapitalisták számára. Másrészt pedig garantálta számukra a megfelelő számú munkaerőt, méghozzá olcsón, gyakorlatilag a megélhetési bérek szintjén. A várható élettartam és a reáljövedelem csökkent, a táplálkozás jelentősen romlott. Ez volt a kapitalizmus első úgynevezett kiigazítása, („fixe”), ahogy David Harvey nyomán Hickel is nevezi.
A kapitalizmus történelmének második kiigazítása („fixe”) Amerika gyarmatosítása volt. Ez hatalmas léptékben tette lehetővé a külföldről történő felhalmozást. 5 millió bennszülött „indiánt” rabszolgává tettek, a többit – mintegy 95%-ukat – kiirtották. Mintegy 15 millió afrikait hurcoltak kényszerrel át az atlanti óceán másik oldalára rabszolgának, további 2 millió meghalt útközben.
A rabszolgaságon alapuló kapitalizmust az őslakosoktól ellopott földeken működtették.
Ha ezen rabszolgák csak a minimálbért megkapták volna, mondja Hickel, akkor ez a pénz most – szerény kamatlábbal számolva is – az Amerikai Egyesült Államok GDP-jének négyszerese lenne!
Amerika gyarmatosítása lehetővé tette Nyugat-Európa számára, hogy az iparra térjen át a mezőgazdaságról, hogy a mezőgazdasági termékeket keletebbről, többek között Magyarországról vásárolhassa meg. Lehetővé tette azt a katonai terjeszkedést is, amely India, Afrika, Ausztrália, a Távol-Kelet meghódításához, illetve Kína részleges leigázásához vezetett.
A gyarmatosítás nyersanyagokat is biztosított a legfontosabb iparágak számára. Példa erre a gyapot, amely Európában nem terem meg, de elengedhetetlen volt a kor vezető iparága, a textilgyártás alapanyagaként. Az ipari forradalom, a kapitalizmus térnyerése és az elsődleges tőkefelhalmozás Nyugat-Európában mindezek eredményeképpen jöhetett létre. Ahogy Hickel rámutat: „az elkerítés egyfajta belső gyarmatosítás, a gyarmatosítás pedig elkerítés idegenben”. Azáltal, hogy lebontották a helyi önellátó gazdaságokat szerte a világban, egyidejűleg hatalmas léptékben biztosították saját fogyasztóikat is.
A gyarmatosítással a globális dél gazdasága összeomlott: a részesedése a globális feldolgozóiparban még 77% volt 1750-ben, ami alig 13%-ra zuhant 1900-ra.
Az emberi testet egyre inkább erőforrásként kezelték. Több tízezer vagabundot („csavargót”) egyszerűen kivégeztek tétlenségért, munkakerülésért. A nem dolgozást bűnnek tekintették, a munkát az identitás legfontosabb elemévé tették. Ismert módon a protestáns etikában a profit, annak visszaforgatása, illetve a felhalmozás az isteni kiválasztottság jeleivé váltak: a siker az (Isten által sugallt) „hivatásban” jelzés volt arra, hogy az illető Isten kegyeltje.
A gyarmatosítók ingyen vették el a földet, az aranyat, ezüstöt és más nyersanyagokat és terményeket. A nem rabszolga munkát végzőknek kellett ugyan fizetni egy minimális összeget, de csak annyit, ami éppen elég volt a túlélésükhez. A tőke azonban soha nem fizette meg a háztartási és gondoskodó munkát, ami kemény és fáradtságos volt, és többnyire az elnyomott „asszonynép” végezte. Fizetetlen maradt, pedig ez reprodukálta a dolgozók munkaerejét. Hickel itt nagyban támaszkodik Silvia Federici feminista gazdaságtörténész munkájára. Természetesen a természet kizsákmányolását is „ingyenesnek” hitték: ez is csak egy újabb kiigazítás („fix”) volt.
A tőkefelhalmozás mint a kapitalizmus központi logikája
A kapitalizmus előtt is léteztek piacok, ahol hasznos dolgokat lehetett vásárolni. De a kapitalizmus nem a használati értékről szól, hanem a csereértékről. A nyereség nem hasznos dolgok vásárlására szolgál. Ebben a rendszerben a profit újra befektetésre kerül annak érdekében, hogy a cég növekedjen. Egy kis családi üzlet elműködgethet növekedés nélkül, eltartva a tulajdonost és rokonait.
Egy nagyvállalat ezzel szemben kénytelen növekedni, különben a befektetők elhagyják.
Új piacokra, új országokba kell terjeszkednie, reklámok segítségével több és több vevőt kell megnyernie, versenytársakat kell felvásárolnia, és eközben gyakran kisvállalkozásokat kiszorítania. Egy átlagosnak mondható 3%-os profitráta nem lineáris, hanem exponenciális növekedést jelent. Hickel ezen a ponton az indiai guru híres példáját dobja be, aki szerényen csak annyi jutalmat kért, hogy a maharadzsa tegyen egyetlen szem rizst a sakktábla első kockájára, kettőt a másodikra, négyet a harmadikra stb. A sakktábla felénél a maharadzsa birodalma csődbe ment…
A globális gazdaság mai méreténél a megszokott profitarány fenntartása azt jelenti, hogy Hickel számítása szerint ahhoz évente hozzá kell adnunk egy akkora gazdaságot, mint Nagy-Britannia. Ez az egyik legnagyobb nemzetgazdaság. És természetesen ez csak a már létező globális gazdaságon felül, minden egyes évben, és évről évre növekvően…
A globális anyagfelhasználás ugrásszerűen felgyorsult a huszadik században. Már ma kétszer annyi fizikai anyagot használunk, mint amennyi a Föld eltartó képessége szempontjából fenntartható lenne. A globális nyersanyag-felhasználásunk pedig a GDP-vel egyetemben folyamatosan nőtt, és nő ma is. Nincs lekapcsolódás (decoupling), nincs anyagfelhasználás mentes növekedés.
Ugyanez igaz a CO2 kibocsátásra is. Egyes északi gazdaságok képesek voltak gazdasági növekedésre a CO2 kibocsátás csökkenése mellett is. Ám ezt csak azért tudták elérni, mert a fizikai termelés átkerült a globális délre. Ismét egy újabb kiigazítás („fix”) a kapitalizmustól.
Hickel „a légkör gyarmatosításának” nevezi ezt a folyamatot. Az észak immáron nem maga termeli meg, hanem importálja a délen előállított termékeket, túlnyomórészt Kínából, amely ma már a legnagyobb kibocsátó abszolút értéken mérve. (Bár egy főre vetítve még így sem, az Egyesült Államok még így is nagyobb!) Összességében nézve a globális CO2 kibocsátás tovább nőtt.
Ami valójában azt is jelenti, mutat rá Hickel, hogy a globális egészet nézve a megújuló energiaforrások nem a hagyományos energiaforrások helyére léptek, hanem hozzáadódtak azokhoz! Ugyanebben az időszakban a gazdasági növekedés miatt a globális energiaigényt gyorsabban növeltük, mint az általunk telepített megújuló energiaforrásokat!
Ez nem folytatódhat. A növekedésnek le kell állnia.
A GDP megszállottság
Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága idején egy Simon Kuznets nevű orosz-amerikai közgazdász feltalálta a bruttó hazai termék indexet (vagyis a GDP-t) a gazdasági kibocsátás mérésére. Egyben figyelmeztetett rá, hogy nem lenne szerencsés azt a jólét vagy az életszínvonal mérésére használni. Egyszerűen nem ezeket méri. Újságírók, politikusok és közgazdászok ennek ellenére azóta is folyamatosan erre használják. A recessziót aztán felszámolták a keynesi újraelosztó jóléti intézkedések, valamint a háború alatt bevezetett kvázi tervgazdálkodás, a hadikeynesianizmus. A GDP-vel kapcsolatos megszállottság viszont megmaradt.
Ahogy a termelékenység folyamatosan növekszik, munkahelyek vesznek el. A foglalkoztatás fenntartása érdekében a cégeknek növekedésre van szükségük. A kormányok államkötvényeken keresztül finanszírozzák magukat. A kötvényeknek hozama van, azaz a kormányok kénytelenek kamatot fizetni, ami ismét csak gazdasági növekedést igényel. Ha a növekedés lelassul, a kormányok nem tudják fizetni a törlesztő részleteket, és adósságcsapdába kerülnek.
Az 1970-es évekre a tőke megelégelte a jóléti államot. Az erős szakszervezetek és a magas adók miatt a munkaerő túl drágává vált. Ezért eljött a következő kiigazítás („fix”) ideje: a neoliberalizmusé.
A neoliberalizmus az, amikor az állam azonosul a tőke felhalmozó céljaival. Ahelyett, hogy a lehető legtöbb állampolgár jólétére és használati értékére koncentrálna, az állam célja a vállalatok növekedésének elősegítése.
A neoliberális agendát Hickel szerint a globális délre is rákényszerítették a Washingtoni Konszenzus formájában. Korábban olyan fejlesztőállamok is működtek ott, melyek sikeresen biztosították a harmadik világ növekedését. A neoliberalizmus megvalósítása érdekében azonban úgynevezett „szerkezet átalakító programokat” kényszerített az IMF és a Világbank ezekre az országokra.
Miből álltak ezek? Liberalizáció, privatizáció, megszorítások és kedvezőtlen kereskedelmi szerződések elfogadása. A szegényebb déli országok kénytelenek voltak ezeket elfogadni, mert a nyolcvanas években adósságcsapdába kerültek, amikor Paul Volcker a FED elnöke a dollár kamatlábát magasra emelte. A rájuk kényszerített neoliberális gazdaságpolitika eredményeképpen a globális dél összeomlott, az északi cégek profitabilitása azonban javult valamelyest. Egy újabb kiigazítás („fix”). Csak azok a javarészt távol-keleti országok tudtak növekedni, amelyek ignorálták a Washingtoni Konszenzust.
Globális klíma igazságtalanság
De nem egyforma arányban vagyunk felelősek a kapitalocénért. Mind az anyaghasználat, mind a CO2 kibocsátás exponenciálisan emelkedik a vagyoni helyzettel. Ez azt jelenti, hogy a globális jövedelemeloszlás csúcsa drámaian nagyobb felelősséget visel.
A globális top 10% az összes kibocsátás feléért, a globális top 20% a kétharmadáért felelős. Az alsó 50% mindösszesen a kibocsátás tizedéért.
Ha mindannyian a közepes jövedelmű országok szintjén élnénk, akkor a bolygó eltartó képességének határain belül maradnánk.
Természetesen mindebben a népesség dinamikája is szerepet játszik. Hickel egyetért azzal, hogy a népességrobbanást meg kell állítani. Ebben kulcsfontosságú szerepet játszik a nemek közti egyenlőség, a reproduktív jogok, az oktatás és a reproduktív technikák hozzáférhetősége. Azaz mindaz, amit a férfiak és nők viszonyaival foglalkozó kutatások (a gender kutatás), illetve a feminizmus javallnak. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy a globális népesség korlátozása önmagában nem oldaná meg a problémát. Az anyagfelhasználás gyorsabban nőtt ugyanis, mint a globális népesség. A növekedés lényegi oka tehát, hogy a kapitalizmus új és új módszereket keres annak elérésére, hogy egy főre jutóan is minél többet fogyasszunk.
Mint már említettük, a globális dél bizonyos országai abszolút értelemben a legnagyobb CO2 kibocsátók lettek, amikor a gyártást a globális északról kiszervezték délre. Különösen Kínára igaz ez, amely ma a legnagyobb kibocsátó. A helyzet azonban jóval bonyolultabb. Először is, ahogy azt már említettük, egy főre esően az Egyesült Államok még mindig sokkal nagyobb kibocsátó, mint Kína.
Másodszor, ha a fenntarthatóság (350 ppm-es) szintje fölötti múltbéli kibocsátásokat vesszük, akkor ennek 40%-áért az Egyesült Államok, 29%-áért az Európai Unió felel.
A globális Dél ezen vonal alatt van, beleértve még Kínát is.
Az éghajlatkutatók ugyanakkor azt is kiszámították, hogy a globális dél országai az éghajlatváltozás által okozott károk több mint 80%-át kénytelenek elviselni.
A problémás Párizsi Klímaegyezmény
Sokan fellélegeztünk, amikor a Párizsi Klímaegyezmény aláírásával úgy tűnt, hogy a világ kormányai végre készen állnak arra, hogy szembenézzenek az éghajlatváltozás kihívásával. Hickel azonban figyelmeztet minket, hogy még ha az összes nemzeti kötelezettségvállalás teljesülne is – és tudjuk, hogy nem fognak –, még akkor sem a sokat reklámozott 1,5 celsiusfokos mértékű felmelegedés felé tartanánk, hanem a legalább 2 fokos felé.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a párizsi megállapodás mögött álló modellek az úgynevezett szén-dioxid leválasztás (carbon capture) technológiára támaszkodnak. Ez egy olyan technológia, amelyről még a feltalálói is azt mondják, hogy nem skálázható globális szintre. Ha megpróbálnánk, a rendszerben részt vevő bioüzemanyag-ültetvényekhez India területének két-háromszorosára lenne szükségünk. Ez egyszerűen nem fog megtörténni. És ha megtörténne, akkor annyi szántóföldet és vizet venne el a mezőgazdaságtól, hogy globális mértékű éhínséget okozna.
A mai globális gazdaság dekarbonizációjára olyan kevés időnk van, hogy nemnövekedés nélkül évi 7%-os ütem kellene a 2 fok alatt maradáshoz, és 14% a 1,5 alatthoz. Azaz a dekarbonizáció növekvő gazdaság mellett gyakorlatilag elképzelhetetlen. Ugyanakkor folytatódna az anyag kitermelés a napelemekhez és a szélerőművekhez szükséges területeken: olyan nyersanyagoké, mint a réz, az ólom, a cink, az alumínium, a vas, a neodímium, az ezüst és az indium. Az akkumulátorok tárolásához és az elektromos autókhoz sokkal több lítiumra, diszpróziumra, rézre és kobaltra lesz szükségünk.
Akkor talán a szolgáltatásalapú gazdaság felé történő elmozdulás menthet meg minket? Valójában egy ilyen váltás már zajlik. A szolgáltatások aránya a GDP-ben ugyanis globálisan folyamatosan nő, de ezzel együtt sajnos az anyagfelhasználás is növekszik.
Ez azt jelenti, ha jobban belegondolunk, hogy fajlagosan nem csökken az anyagigényünk (nem dematerializálunk), hanem nő (rematerializálunk).
Ez azért lehet így, mert amit szolgáltatásnak hívunk, az valójában rengeteg fizikai háttértevékenységet igényel. Hickel példája a turizmus: bár szolgáltatásnak van elkönyvelve, valójában repülőgépek, repülőterek, szállodák, uszodák, éttermek, luxushajók, buszok és taxik szükségeltetnek hozzá.
A hatékonyság javulása sem fog minket megmenteni. Csak oda vezet, amit a közgazdászok Jevons-paradoxonnak neveznek: a fajlagos hatékonyság növelése összességében több anyagfelhasználáshoz vezet, mert a kapitalizmusban a cég az így elért megtakarítást a termelés bővítésére fordítja.
A körforgásos, újrahasznosító gazdaság gondolata pedig, amely az Európai Unió fenntarthatósági politikájának fő hittétele, szintén hibás.
Először is, soha nem lehet újrahasznosítani az összes anyag 100%-át. Meghatározó részét – mint az élelmiszer és az energia – feléljük. További hányad, mint például a bányászati hulladék, nem több, mint hulladék. Az anyagok minősége pedig romlik az újrahasznosítás során.
Másodszor, a növekedés logikája összeegyeztethetetlen az újrahasznosító körfogásos gazdasággal: a növekedéshez folyamatosan új, extrainputokra van szükség. Ezért is téves azt feltételezni, hogy az összes anyagi ráfordítás „beárazása” valahogy megoldaná a problémáinkat. Azon túl, hogy a humusz földigiliszták általi regenerálásának beárazása életszerűtlen, az sem valószínű, hogy a kapitalizmus lehetővé tenné, hogy mindent megfelelő értékén árazzanak be. Ha ez megtörténhetne, akkor már megfelelően beáraztuk volna a szén-dioxid-felhasználást. Ebben az esetben az olaj- és földgáz további feltárása rég abbamaradt volna, a felhasználás csökkent volna, azaz már megszűnt volna probléma. Leállt volna a növekedés.
Hickel nagyon releváns megfigyelést tesz ezen a ponton.
Ha a zöld növekedés hívei valóban hisznek abban, amit hirdetnek, akkor hajlandóak lennének-e elfogadni az anyagfelhasználás és a kibocsátás azonnali korlátozását? Miért van az, hogy amikor a nemnövekedés hívei ezt az ajánlatot megteszik, mindig visszautasítják őket?
Lehet, hogy a lelkük mélyén maguk is érzik, hogy a zöld növekedés nem több mint egy mítosz?
Nemnövekedés és egyenlőtlenségek
Ezután Hickel megkísérli feltárni a növekedés iránti megszállottságunk gyökereit. Az egyik leggyakrabban hallott indoklás, hogy a növekedés teszi lehetővé a jobb életkörülményeket. A valóságban azonban ez a kapcsolat sokkal bonyolultabb. Először is, a kapitalizmus kezdetben, hosszú ideig csak a felső osztálynak teremtett jobb életkörülményeket. A lent lévőknek elkerítést adott, rabszolgaságot és a dolgozó tömegek dickensi nyomorát.
Amikor végül az életminőség javulni kezdett, az nem a növekedésnek volt köszönhető, hanem az egyenlősítő újraelosztásnak. Hickel itt Simon Szreter vezető egészségkutató munkájára támaszkodik, aki bemutatta, hogy a legtöbb javulást a várható élettartamban nem a gazdasági növekedés, hanem a közjavak terjedése okozta: a hozzáférés a tiszta ivóvízhez, az univerzális egészségügyhöz és a közoktatáshoz.
Fontos hangsúlyozni: nem a magán-, hanem a közjavakhoz. Ezek általános biztosításához viszonylag alacsony fejlettségi szint is elégséges. Egy bizonyos fejlettségi szint felett a gazdasági növekedés nem eredményez további életszínvonal-javulást, amint azt többek között a Spirit Level című könyv is bizonyította. Az Egyesült Államok kitűnően bizonyítja ezt a jelenséget: egy rendkívül gazdag ország, ahol az egyenlőtlen elosztás és a szűk hozzáférés a közjavakhoz viszonylag alacsony várható élettartamot eredményez. Rengeteg példa akad az ellenkezőjére is: olyan országok, melyek lényegesen szegényebbek, mint az Egyesült Államok, a közösségi javak igazságosabb elosztásával mégis magasabb várható élettartamot biztosítanak.
Megfelelő mutatókkal mérve kiderül, hogy az emberi életminőség a gazdasági teljesítmény bizonyos szintje után valójában csökkenni kezd. A túl sok stressz, a túl kevés szabadidő, a rossz minőségű környezet, a túl sok munkaóra, a közösségi élmények elvesztése és különféle egyéb tényezők okozzák ezt.
Hosszú évtizedek óta szuggerálják azt az ideológiai alapvetést, hogy a növekedés javítja az életszínvonalat. Valójában ez nem igaz. A növekedés elsöprő hányada világszerte a felső 1%-nak és a 10%-nak jut. Az elmúlt években rengeteg adat látott erről napvilágot. És mindez a gazdaság már eleve gigantikus egyenlőtlenségeinek tetejébe!
Valójában a növekedés azt a célt szolgálta, hogy helyettesítse az elosztást!
A globális elitek végig abban reménykedtek, hogy valami minimális jövedelemnövekedés odalent is eléri az embereket, megbékítve őket, lehetővé téve közben az irtózatos mértékű további gazdagodást a csúcson. De az ökológiailag fenntartható nemnövekedés szükségessége mindezt megkérdőjelezi, a társadalmi igazságosság és elosztás kérdéseire irányítva át a figyelmet.
Megoldások
A megoldásokra Hickel visszautal korábbi könyvére, a Divide-ra, amelyet szintén nagyon ajánlunk. Ez olyan javaslatokat tartalmaz, mint a globális minimálbér, a tisztességesebb kereskedelmi szerződések, az IMF és a WTO döntéshozatalának demokratizálása, valamint a legszegényebb nemzetek adósságának eltörlése. Ami az adósságot illeti, Hickel gyakran hivatkozik David Graeber néhai antropológus munkáira. Ezen kívül megemlíti a tervezett elavulás betiltását, a reklámok korlátozását, a megosztásra alapuló gazdaság (sharing economy) fellendítését és az élelmiszer-pazarlás megszüntetését.
Megemlíti az olyan iparágak visszaszorítását, mint az energia, az ipari mezőgazdaság (különösen a vörös húsok előállítása), a fegyvergyártás, a magánrepülőgépek és a kereskedelmi repülés, az egyszer használatos műanyagok, a gyors divat (fast fashion) és a sportstadionok. Ezek csökkentésével egyben csökken a szállítás, a raktározás, a hulladék ártalmatlanítása és más kapcsolódó szolgáltatások is. Az adók önmagukban nem fognak megfelelő hatást elérni, kifejezetten szigorú mennyiségi korlátokra van szükségünk.
Mi a helyzet a foglalkoztatással? Az új munkahelyek egyik forrása maga az áttérés a megújuló gazdaságra. Az államnak ezen felül munkagarancia-programot kellene működtetnie. De mindenekelőtt csökkentenünk kell a munkaidőt. Ez több ember között osztaná meg a munkahelyeket, szabadabbá és boldogabbá tenne minket, és hatalmas pozitív környezeti hatással is járna.
Ingyenesen kell biztosítani alapvető szolgáltatásokat, mint például a víz, a lakhatás, annak érdekében, hogy szilárd kiindulási alapot biztosíthassunk mindenki számára. A méltányosabb elosztás elérése érdekében nemcsak minimálbéreket, hanem maximális béreket is be kell vezetni. Ezeket a minimálbér meghatározott többszöröseként kell megállapítani. A politikusok és az üzleti vezetők így ösztönözve lesznek arra, hogy a legszegényebbek életszínvonalát is megemeljék.
A valódi előrelépés azonban a gondolkodásunk változásából származik. A felszabadító felismerés, hogy jobb és tisztességesebb életet lehet élni egy olyan világban, ahol a gazdaságnak nem kell nőnie. A nemnövekedés elleni leggyakoribb ösztönreakció az, hogy az ugyanolyan hatással lenne az életünkre, mint a megszorítások. Hickel azonban azt állítja, hogy ennek pont az ellenkezője igaz.
Az újraelosztásra összpontosítva a nemnövekedés bőséget teremt a többség számára. Hickel idézi az ismert nemnövekedéssel foglalkozó ökológiai közgazdászt, Giorgos Kallist, aki megfigyelte, hogy a kapitalizmus az, amely mesterséges hiányt hoz létre ott, ahol egyébként bőség lenne.
Ha nem szűkítené szándékosan a fizetést, a rendelkezésre álló időt és munkahelyek számát, a kapitalizmus nem létezhetne. Senki nem venne részt benne.
A nemnövekedés ezzel szemben bemutatja, hogy valójában már most is bőségben élünk, és megfelelő eloszlás mellett az emberek felszabadulnak. A kevesebb valójában több, csak nem a keveseknek, hanem a sokaknak.